RSS

Karc

Örkény 100

100 éve született a groteszk irodalom „nagymestere”, úgyhogy ahogy illik: a PIM remek életrajz-életmű kiállítást rendezett.

2011 képekben

Azt mondják, sajtófotóban jók vagyunk, mondhatni „hungaricum”; a magyar zeneszerzőkkel, tudósokkal együtt. „Az elmúlt években számos hazai és külföldi kiállítás bizonyította, hogy a magyar fotográfia ...

Leonardo da Vinci Londonban

 Leonardo da Vinci festményeiből és rajzaiból nyílt kiállítás a londoni National Gallery-ben. A kiállítás a Leonardo milánói korszakából (1482 – 1499) fennmaradt összes festményt és ...

Homeopatikus valóság és Össznemzeti Rorschach-teszt

Címkék: kiállítás

 Az étvágykeltő kísérőszöveg elején azonnal több tucat izgalmas szókapcsolat fogadja az olvasót: memetikus atavizmus, mito-motorikusan manipulált mém-bonsai, paranoia-recycling, izolált zsugorodás, pátosz-giccs, hipotézis gyök, és folytathatnám ...

Markovics ’75: a magyar fotó „nagyapja” és a világ csodái

Önmagában az sem semmi, ha valaki hetvenöt évet él a Föld nevű bolygón, de ha az illető még fotográfus is, akkor ez a jubileum egy ...

The winner takes it all

2011-05-23 13:08:34 Mayer Kitti Hanna

A Derkovits- ösztöndíjat elnyert harmincöt év alatti képzőművészek idén is megmutatták magukat az Ernst Múzeum falai között. A harminc nyertes pályázó munkáit szemlélő látogatót a láthatatlan zsűri minden évben késztények elé állítja: a kiállítótér valamennyi munkája már önmagában állásfoglalás. Arról a bizonyos légyről azt tudjuk tehát, hogy döglik ugyan, de hogy mitől, az már kérdéses.

A művészek nemcsak a szakmai bizottság rostáján kell, hogy túljussanak, a „második forduló” értelemszerűen a látogató maga, aki egyéni ízlésének megfelelően válogat. Méricskéli a látottakat, azaz a nagybetűs művészetet, hiszen azok a munkák, amelyek bekerülnek a kiállítótérbe, értelemszerűen megkapják ezt a jelzőt. Az alkotónak tehát, nyert ügye van: művei megmérettettek és nem találtattak könnyűnek. De akkor milyennek?

Walter Benjamin szerint: „… ma a hangsúly értelemszerűen a kiállítási értéken van, ami az alkotásokat egészen új funkcióval ruházza fel.” A hétköznap embere legtöbbször fejet hajt az előtt, ha egy bizonyos felsőbb hatalom művészetnek titulál valamit (bármit). A Derkovits-ösztöndíj esetében a döntés joga egyértelműen a zsűriző bizottság kezében van: a szelekció „végtermékét” a látogatóknak (és a művészeknek is) el kell fogadniuk. Az efféle intézmények már csak így működnek. Aki tehát ellátogat az Ernst Múzeumba, és még sincs megelégedve az ott látott művek színvonalával, az elsősorban a zsűri döntését vonja kétségbe. Az eredmény szemmel látható, míg a megfelelés kritériumai rejtve maradnak a néző előtt. Semmiféle útbaigazítást nem kapunk azzal kapcsolatban, miért éppen az a vászon került a falra, miért nem egy másik. Bár eddig a viszonyítási alap elmaradt, idén néhány hanyagul összedobált mappa erejéig a „futottak még” kategória is képviselteti magát. Erre azonban (sajnos) semmilyen jelzés nem utal, könnyűszerrel hihetnénk azt, hogy az installáció rendezés alatt áll. Pedig talán érdemes lenne közvélemény-kutatást készíteni a látogatók között: ki mennyire tartja relevánsnak a válogatott műveket az „alul maradottak” fényében.

A tapasztalt Derkovits-tárlatot látogatók számára ismerősen csenghet Khoór Lilla, Cseh Lili, Hatházi László, Sipos Eszter neve (többek között), s ők már valószínűleg Kis Róka Csaba naturalista festményei láttán sem borzadnak el (annyira). A kevésbé jártas néző azonban legtöbbször nem tud mit kezdeni a hatalmas festett vásznakon, vérző végtagok, koponyák, gnómszerű férfiak társaságában megjelenő (ugyancsak hatalmas) falloszokkal. A címek („Vitalitás” vagy „És mégis mozog a Föld”) pedig még inkább elbizonytalanítják a látogatót abban, hogy a háttérben akár komoly témáról is lehet szó. A látvány elsőre annyira sokkoló lehet, hogy az értelmezés szándéka (sajnos) fel sem merül bennünk – a művész neve azonban minden kétséget kizáróan beleég a tudatunkba.

Fotó, grafika, festmény, installáció, szobor, videó egyaránt megjelenik a múzeum terében – panaszra tehát nem lehet okunk. A különböző médiumok felvonultatása a fiatal alkotók kísérletező kedvét tükrözi, s azt a művésztípust, aki bármilyen eszközzel (mindig az épp leginkább megfelelővel) képes reflektálni a világ jelenségeire.


Esterházy Marcell fotósorozata az alkotók műtermeit mutatja be. Az élettér, ahol az alkotás folyamata zajlik, lehet klasszikus atelier környezet festékes tubusokkal, vagy faforgáccsal borított asztalosműhely, sőt akár egyetlen számítógépnek is megfeleltethető. Aki legintenzívebben, de mégis minimális formavilág alkalmazásával képes állást foglalni az aktuális társadalmi kérdéseket illetően, az Horváth Tibor. Míg például Kis Róka Csaba munkáinak megértésére kell egy kis „rábeszélés”, addig Horváth Tibor műveihez nem szükséges felesleges köröket futnunk. Első pillantásra láthatóvá és dekódolhatóvá válik az üzenet: a magyar zászló az agresszió üvöltésétől veszíti el élénk színét, jótékony adományra pedig nemcsak a segélyszervezeteknek és egyházaknak lehet szükségük, hanem a demokrácia (létező?) intézményének is. Az „automata” fém- és papírpénzt egyaránt elfogad, felette az adakozó kedvű polgárok informálására szolgáló „Donation for the benefit of democracy” felirat díszeleg. Itt a politikai tartalom sokkal erősebb, mint Khoór Lilla és Kriza Bori „Választási megfigyelők 1990-2010” címet viselő installációjában. A szavazófülke külső felületén választási szórólapok, nő- és anyák napi üdvözlőkártyák virítanak, sőt egy újságkivágást is felfedezhetünk, melyen Budai Bernadett osztja meg velünk a túrógombóc receptjét. A fülke csendjében valóban csend honolt (a benne elhelyezett discman ott jártamkor sajnos lemerült, így nem tudtam meghallgatni a hétköznap emberének politikáról alkotott véleményét).

A névsor még hosszan folytatható lenne, terjedelmi megkötöttségek miatt azonban ebben a cikkben nem tudunk valamennyi alkotásról értékítéletet mondani. Az egyéni szelekciót állítsa össze mindenki maga, aki kíváncsi a győztesekre.