RSS

Karc

Éjszakai merengés egy POSZT-darab okán

Sokan sokat fanyalogtak már az idei POSZT miatt. Nem hallottam meg őket. Ahogy zárva a fülem a Vidnyánszky-Alföldi vitára, Kerényi buzizására, az L.Simon-félék ügyeire és ...

Álarcosbál – álarc nélkül

1792. március 16-án a stockholmi Operaházban álarcosbált rendeztek. A királyt többen is óva intették a maszkabálon való részvételtől, de hiába, III. Gusztáv Essen gróffal együtt ...

Merre tovább, melyik úton?

Széttagoltság, feszültségek, megbékélés, az álláspontok közeledése, s ezekhez hasonló szóhasználatok csengnek ki a 12. Pécsi Országos Színházi Találkozó kapcsán a résztvevők, szervezők nyilatkozataiból.

(Ha fáj az élet:) Aszpirin! – Mr. Vonnegut ajánlásával

Csendes környéken visz az út a KOMA Bázisra, ahol a bemutató másnapján újra az Áldja meg az Isten Mr. Vonnegut című darabot játsszák. Belépve Petőfi ...

Kezdetben kocogás, majd rohanás a végzetbe

Arthur Miller Pillantás a hídról című ’55-ös drámája hálás darab: egy tiltott szenvedély útvesztője bomlik ki lassan a színpadon egy narrátor, az ügyvéd, Alfieri közreműködésével, ...

„A pillantását keresgéled folyton

/ és ujjaidon próbálod fogát”

2012-11-19 11:48:11 Bedi Kata

November 10-e: késve érkezem a Trafó „Különórájára”, ráadásul még jegyem sincs az előadásra. De valami véletlen szerencse folytán Rényi András esztéta különórája/bevezetője még nem kezdődött el; aztán Fortuna még egyszer rám kacsint, és sikerül pótjegyet szereznem Frenák Pál InTimE című darabjára, (ami nagy szó, mert óriási az érdeklődés).

A kettő közti szünetben azon gondolkozom, mennyire jó, jó-e konkrét szempontokban gondolkozva beülni egy előadásra?. Majd most kiderül, hiszen miután hallottam, nem tudom nem Rényi javaslatát szem előtt tartani, ami nagyjából így szól: tekintsünk képzőművészetként Frenák művészetére. Képi analógiának Francis Bacon festményeit vetíti a kávézó falára: geometrikus terek előtt amorf testek. Pedig Bacon fénykép után festett, a fotó pedig - ahogy modern valóságunk részévé vált - klisékben kínálja világot, ez az, ami megnyugtat mert ennek értjük az üzenetet. A művészet azonban provokál: a klisén túlról szól; a mögötte lévő „hús-vér embert” állítja elénk vásznon, vagy akár mozdulatokban.

Kezdődik az előadás: elsötétül a színpad, majd a reflektorok kereszttüzében megpillantjuk a vörös kanapét, körülötte vörös (mű)rózsák. Tehát ez nem változott a 2008-ban bemutatott előadáshoz képest, ami viszont igen, az a szereposztás: két fiatal tehetség, Vasas Erika és Feicht Zoltán is szerepet kaptak. Először azonban Nelson Reguera lép színpadra: a teret uralni kívánó, önmagába zárt, „földhöz ragadt”, az időbe és térbe vetettségen át a létezés megfoghatatlanságával küzdő magányos alakként. Sötét, majd a felgyúló fényben a kanapén két nő: szinkrontáncosok, életre kelt próbababák, akik magassarkújukban botladozva a csábítás minden kliséjét végigzongorázzák nekünk. Kezdődik a nemek egymásért, és önmagukért folytatott küzdelme szólókba, és duettekbe komponálva, melyek a végén egy háromszereplős együtt lüktetésben, szeretkezésben oldódnak fel.

Frenák Pál: InTime | Trafó

A szereplők eleinte kombinéban, alsóban táncolnak, majd ezektől megszabadulva a testet önnön valóságában, ezek nélkül, robbanékonyságában mutatják meg. A klisékkel való párbeszéd valóban folyton tetten érhető a darabban: a ruháktól való megszabadulás, például egy zakó levetése szimbolikus ábrázolása a konvenciókból való kibújásnak, az ösztönök szabadjára engedésének. Az érzékiség tapinthatóan, mégsem erőszakosan van jelen a színpadon. A kidolgozott testű, csillogó bőrű táncosok pillanatnyi megállásai – mintegy kimerevített képekként - görög aktokat idéznek. A testben és a testtel harcoló vágyak, a magány, és a másikhoz űző kényszer, a kielégíthetetlenség kel életre a színpadon: az önnön korlátaival folyton szembesülő, abból kitörni vágyó, tér és idő keresztjére feszített ember küzdelme a test intenzitásának, annak megkerülhetetlenségének megmutatásával. A klisékből való ki/mögélépés kényszere, a múló időben az örökkévalóság hajszolása, az önmagában nyugvópontra soha nem jutó ember, az őt hajtó vágy, önmagáért és a társért folyó állandó küzdelem, amit Frenák táncosai megmutatnak. Fények, zene, és mozdulatok összehangolt, mégis kiszámíthatatlan játéka folyik a színpadon, és nincs menekvés: a gesztusok intenzitása, robbanékony valóságuk már rég bevont az előadásba, s ebben az állapotban ütésként ér a záró jelent: a kanapén sáros alak - a nagybetűs ember kínlódását felmutatva -, mellette arany ruhában az öt táncos: a „porból vagyunk…” közhelye, és a csillogó pszeudo-világ(ok) közé vagyunk szorítva. A kontraszt megdöbbent, hirtelen nem tudom ironikus gesztusként kezelni a látottakat. Csak azt érzem, hogy menthetetlenül vágyódásra vagyunk ítélve, és testbe zárva. Egy Pilinszky versrészlet jut eszembe: „Tulajdon árnyékoddal összefekszel, / mindegy neked, kivel-mivel; / de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, / végűl minő medúzafő leszel? // A pusztulás a lábadnál dorombol, / miért nem űzöd már odább? / A pillantását keresgéled folyton, / és ujjaidon próbálod fogát.”

Trafó, 2012. november 10.
InTimE

Koreográfus: Frenák Pál
Táncosok: Marie-Julie Debeaulieu, Feicht Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Nelson Reguera, Vasas Erika

Zene: Gergely Attila
Fény: Marton János
Hang: Hajas Attila
Díszlet & maszk: Majoros Gyula
Jelmez: Szabó Gergely
Színpad: Molnár Péter, Zoltai György