RSS

Karc

Depeche Mode: Delta Machine lemezkritika

Május 21-én ismét Budapesten lép fel a DM, így még előtte érdemes végigmennünk az új lemez dalain.

I. Zsolnay Fesztivál Pécsett

Minimum két év késéssel végre átadásra került a pécsi EKF egyik legnagyobb beruházása, a Zsolnay Kulturális Negyed. Az ötlet tulajdonképpen jó: egy, a nemzeti örökségünk ...

A zene benned szól

November 29, Kodály-központ, Pécs. Talán tényleg sikerül Pécsnek hosszú távon is profitálni a tavalyi kulturális főváros címből. Legalábbis a Kodály-központ működik, és nem is akárhogyan, ...

Judie Jay először szólóban

Judie Jay nevével általában a „feat.” szó után találkozunk: a magyar underground zenei szcéna nagy részével már dolgozott. A legtöbben talán a Beat Dis és ...

Láttató hangok – inverz transz

Szó szerint mellbevágó élményt nyújtott az a jó másfél óra, amit Ben Frost társaságában tölthettem el a a Trafóban múlt csütörtökön. Az ausztrál származású, jelenleg ...

Ahol elveszted a fejed

Boom Boom koncertbeszámoló

2011-05-19 09:29:06 Tujner Fanni

Supergroup. Divatos kifejezés azokra a zenekarokra, amelyek tagjai már a megalakuláskor ismert és elismert zenészek. Ha Magyarországon beszélhetünk ilyenről, egyetlen zenekar jöhet szóba. Ami a világnak a Them Crooked Vultures vagy a Black Country Communion, az nekünk a Boom Boom. Az ilyenkor gyakran elhangzó „… de legalább a miénk” megjegyzésnek viszont itt helye nincs.

Aki kicsit is otthon van a magyar zenei világban, nem kell bemutatni őket. Biztosan tudják, kikről van szó, annak ellenére, hogy közel tíz éve nem játszottak együtt. Akiknek a név nem ismerős, azoknak is mindent elárul a tagok névsora: Jamie Winchester (ének, gitár), Tátrai Tibor (gitár), Mohai Tamás (gitár), Szappanos György (basszusgitár) és végül, de nem utolsó sorban Borlai Gergő (dob). A zenekar egy 1998-as spontán jammelős estén született – annyira jól érezték magukat, hogy úgy gondolták, érdemes lenne együtt folytatni. Aztán – ki tudja, miért – nem játszottak többet, bár a közönség ez ellen nagyon tiltakozott. Tízévnyi várakozás, „éheztetés” után most úgy ugrott mindenki a zenekarra, mint oroszlán a prédájára. Már az első pletykák terjedésekor biztos voltam a teltházban.


Igazam lett: már fél órával az előzenekar kezdése előtt hosszú sor állt múlt pénteken a Gödör bejárata előtt. A bemelegítésről az Ozone Mama gondoskodott, akik mind hangzásban, mind kinézetben mintha a hetvenes évekből léptek volna elő: hosszú haj, szűk nadrág, Jack Daniel’s-es üveg, meg persze a Les Paul. Igazi rocksztár-alkatok, akik zenéjükkel is az „igaziságot”, nem a manapság divatos rocknak csúfolt „valamit” képviselik. Kritikaként inkább a túl sok „pózerkedést” tudnám említeni – bár ezt nyilván mindenki másképp látja. Értem én, hogy rock ’n’ roll, de például azt azért ne próbálják elhitetni, hogy az énekes egy óra alatt egy egész üveg whiskeyt tűntetett el. Nem lesz kevésbé kemény a zenekar attól, hogy tagjai az üdítőt műanyag üvegből isszák.

Boom-boom koncertbeszámoló kép1
Mire a kisszínpadon vége lett a koncertnek és átértünk a nagyszínpadhoz, már alig lehetett megmozdulni. Néhány perc után aztán megszólalt a Boom Boom egyetlen saját számokból álló albuma, az Intergalactic Megahello (2001) első száma, a European Mantra. A tökéletes felvezetés: instrumentális, akusztikus bevezető, hogy aztán két perc után, mikor a zenészek a színpadra értek, mindenki beszálljon és már az első néhány hang leszedje a közönség fejét. Merthogy a Boom Boom tényleg ezt teszi. Tagjai egytől-egyig olyan zenészek, akik bármilyen zenekart képesek lennének egyedül elvinni a hátukon – így, együtt pedig tényleg elképesztő az az energia, amit a színpadra képesek varázsolni. Annyira „tömény” zenét játszanak, hogy a két óra alatt egyetlen másodpercig sem engedték a közönségnek, máshová figyeljen.


A koncerten váltakoztak a saját számok és a feldolgozások, amiket már az 1999-ben megjelent Live albumon hallhattunk. Ha lehet, most még jobban játszották ezeket a dalokat – a zenészek virtuozitása nem változott, de talán mindannyian érettebbek lettek. Elhangzott például az Oh Well, a Slow Ride és a Come Together is – olyan számok, amiket rengetegen feldolgoztak már. Ők azonban olyan minőségben, olyan kivételesen és egyedien tudják előadni őket, ahogy azt talán senki más nem tudná. És ezt nem Magyarországra értem, hanem az egész világra – hiszen amit ők nyújtanak, az bőven világszínvonal.


Visszatérve az egymással való kapcsolatra: náluk ez az alapja a zenének. Figyelik egymást, oda-vissza szólóznak, és közben sugárzik róluk, hogy ők is iszonyatosan jól érzik magukat. Nem csak a közönségen, rajtuk is érződött, mennyire várták ezt a napot. Ahogy Borlai írta egy facebook-bejegyzésben: az első próba 20. másodpercében már jöttek is elő azok a dolgok, ami miatt ez az zenekar AZ.


A két ráadás szám (ugyanúgy, ahogy a Live albumon) a Hard to Handle és egy Hendrix-nóta, a Little Wing volt. Előbbiben még egyszer mindenki megmutatta, mire képes hangszerén – azt, hogy Borlai olyat szólózik a fején törülközővel, amilyenre más dobos nyitott szemmel nem lenne képes… hát, inkább nem is kommentálom. Inkább mindenkinek azt javaslom, jöjjön el a következőre, ha lesz – és ha lehet hinni Szapi megjegyzésének (folyt. köv.), lesz. Én már alig várom.


Boom-boom
2011. május 13.
Gödör