RSS

Karc

Depeche Mode: Delta Machine lemezkritika

Május 21-én ismét Budapesten lép fel a DM, így még előtte érdemes végigmennünk az új lemez dalain.

I. Zsolnay Fesztivál Pécsett

Minimum két év késéssel végre átadásra került a pécsi EKF egyik legnagyobb beruházása, a Zsolnay Kulturális Negyed. Az ötlet tulajdonképpen jó: egy, a nemzeti örökségünk ...

A zene benned szól

November 29, Kodály-központ, Pécs. Talán tényleg sikerül Pécsnek hosszú távon is profitálni a tavalyi kulturális főváros címből. Legalábbis a Kodály-központ működik, és nem is akárhogyan, ...

Judie Jay először szólóban

Judie Jay nevével általában a „feat.” szó után találkozunk: a magyar underground zenei szcéna nagy részével már dolgozott. A legtöbben talán a Beat Dis és ...

Ahol elveszted a fejed

Supergroup. Divatos kifejezés azokra a zenekarokra, amelyek tagjai már a megalakuláskor ismert és elismert zenészek. Ha Magyarországon beszélhetünk ilyenről, egyetlen zenekar jöhet szóba. Ami a ...

Láttató hangok – inverz transz

Trafó: Ben Frost koncertbeszámoló

2011-05-11 08:58:35 Orbán Ádám

Szó szerint mellbevágó élményt nyújtott az a jó másfél óra, amit Ben Frost társaságában tölthettem el a a Trafóban múlt csütörtökön. Az ausztrál származású, jelenleg izlandi székhellyel rendelkező zeneszerző, producer, előadóművész minden várakozásomat felülmúlva kalauzolt át olyan általa teremtett világokon, ahová ember legyen a talpán, aki be meri tenni a lábát.

Bárminemű sallang, vagy előjáték nélkül toppant a félhomály borította színpadra Ben Frost egymaga, és öntötte nyakon azonnal egész közönségét a minimalista dark ambientként elnevezett zajos hangorkánnal. Már az elején világossá vált, hogy ez a szúrós tekintetű, melbourne-i, mezítlábas, hosszú szövetkabátot viselő srác nem tréfából váltott jegyet Budapestre. Mint ahogy az első néhány perc után azt az illúziót is elhessegette a hallgatóban, hogy valami könnyed sétagaloppban vesz majd részt. Bár feltételezem, hogy a jelenlévők többsége nem is matinéra számított, hiszen az utóbbi időben egyre több fesztiválon ejti ámulatba a közönségét a három nagylemezt jegyző művész, akinek híre ide, kis hazánkba is eljutott. És hogy mennyire, arra a teltház a bizonyíték.

A totális hatás elérése érdekében Frost segítségére volt egy laptop, néhány számomra teljesen ismeretlen effekt, a szinte folyton a nyakában lógó gitár és a totemoszlopként mögötte tornyosuló erősítők. A színpadi látványt tekintetében is leginkább a minimalizmus jellemezte az előadást. Sem kivetítő, sem díszlet, még egy füstgép sem volt, ami elvonta volna a figyelmet a néhol már az őrület határát súroló zajokról, a bődületes hangerővel és feszességgel pumpáló basszusokról. Frost esetében – noha a lemezein ez másként van – dalokról, számokról nem beszélhetünk. Sokkal inkább egymásra épülő hangcsokrok, tizenöt-húszperces ívek, gondosan koreografált és megszerkesztett, ám improvizációt sem nélkülöző koncepciók ezek, amikre a gyakorlatilag nullára redukált látvány és a negyed óránként más-más színbe burkolózó, néhol már fojtogatóan durva színpadkép hívta fel a figyelmet. A végtelenségig fokozott, hosszú visszhanggal előidézett ambient hatások, az esetenként már bántóan hangos basszusok, a felismerhetetlenségig széttorzított gitártémák, elektronikus zajok és a roppant koncentrációval dolgozó zenész látványa bennem sötét, mindent elsöprő transzban csúcsosodott ki.

Az egész performansz alatt érződött a jelentős izlandi behatás, Frost talán ihletet keresve költözött a világ legzordabb országába. A lassú, tört, Björkre hajazó ütemek, a Múmos játékosság, vagy a Sigur Róst idéző, kihalt tájat, a gőzölgő gejzíreket, a fagyos szelet és a kopár hegyeket a szemünk elé vetítő, zajok, zörejek, komolyzenei jegyek egyértelműen Izland Frostra gyakorolt nem elhanyagolható hatásáról árulkodnak. Az egészen alulról felvezetett, egymásba akkurátusan átúsztatott ívek a teljes csöndet sosem érték el, így szusszanni sem volt időnk a “számok” között. Egyből érkezett a következő húszperces blokk, ami egyszerűségével, lomha építkezésével, dús, erőteljes tetőzésben teljesedett ki, és szintén hosszasan elnyújtott utójátékkal zuhant bele a következő témába. A folytonos vibrálás, a jól alkalmazott monotonitás, a váratlanul felbukkanő és ugyanígy elhaló beatek remekül érzékeltették fagyos tenger lassú hullámzását, a jeges szél arcbamaró süvítését.

Érzésem szerint Ben Frostnak valóban sikerült művészetében filmzenei hatást elérnie, amit messzemenőleg képes egyszemélyben előadni színpadon is. Azt pedig, hogy ez a fajta – lássuk be – periférián vegetáló elektronikus poszt-zenei stílus, mennyire állja meg a helyét könnyűzenei fesztiválokon, mennyire ragadja meg adott esetben véletlenül odakeveredett közönségét, számomra rejtély.