RSS

Karc

Depeche Mode: Delta Machine lemezkritika

Május 21-én ismét Budapesten lép fel a DM, így még előtte érdemes végigmennünk az új lemez dalain.

I. Zsolnay Fesztivál Pécsett

Minimum két év késéssel végre átadásra került a pécsi EKF egyik legnagyobb beruházása, a Zsolnay Kulturális Negyed. Az ötlet tulajdonképpen jó: egy, a nemzeti örökségünk ...

A zene benned szól

November 29, Kodály-központ, Pécs. Talán tényleg sikerül Pécsnek hosszú távon is profitálni a tavalyi kulturális főváros címből. Legalábbis a Kodály-központ működik, és nem is akárhogyan, ...

Judie Jay először szólóban

Judie Jay nevével általában a „feat.” szó után találkozunk: a magyar underground zenei szcéna nagy részével már dolgozott. A legtöbben talán a Beat Dis és ...

Ahol elveszted a fejed

Supergroup. Divatos kifejezés azokra a zenekarokra, amelyek tagjai már a megalakuláskor ismert és elismert zenészek. Ha Magyarországon beszélhetünk ilyenről, egyetlen zenekar jöhet szóba. Ami a ...

Megfogtam én az ördögöt

2011-04-27 11:44:43 Orbán Ádám

Füllesztő, már-már nyárias hangulatú bulira invitált a Fókatelep és a Besh-o-Drom április 22-én a Szikra Cool Tour House-ba. Nem voltam rest megnézni, hol tart mostanában kedvenc pánbalkáni zenekarom és mivel tud meglepni Fókatelep.

E kicsiny ország aprócska zeneiparának van egy parányi szegmense, amit még annak idején – jó tizenöt évvel ez előtt – a „Tilos az Á!” kultikus szórakozóhely keltett életre az ott fellépő zenekarok, ha úgy tetszik, egyfajta eklektikus stílusirányzatainak megjelenítésével. Több legendás előfutára volt ennek a stílusnak, a nyolcvanas évek new wave irányzatától kezdve a pszichedelikus-postpunk képzeletbeli borotvapengéjén táncoló Grandpierre Attila vezette Vágtázó Halottkémekig. Akkor, a kilencvenes évek elején elindult valami, amit azóta nem csak a magyar közönség, de a világ számos zeneértője elismer. Ennek a műfajnak pedig egyik legrégibb és legnagyobb zászlóshajója hazai vizeken a Korai Öröm.

Mikor a Fókatelep a húrok közé csapott, úgy éreztem, mintha haza értem volna, noha sosem láttam ezt a formációt, és különböző okok miatt még egyetlen számot sem hallottam tőlük. Azonban a színpadot gyorsan végigpásztázva a hattagú zenekarból kapásból kiszúrtam ötöt, akiket különböző felállásokban már számtalanszor volt szerencsém színpadon látni és hallani. Közülük hárman, Csányi Viktor, Jócsik János és Szalay Péter a fent említett Korai Öröm zenekar büszke tagjai, ide sorolhatnám még a bolgár származású Biljarszki Emilt is, aki ugyan a tavalyi évtől kiszállt a bandából, de az előtte eltelt jó tizenöt évben igen markáns szinti játékával erősítette a csapatot. A basszusgitáros, Somogyi Ferenc pedig az elektronikusabb hangzással operáló, jóval populárisabb Colorstarból ismerős, ahol egyébként a szólógitár szintén Szalay Péter nyakában lóg. Az egyetlen ismeretlen számomra a huszonhárom éves Oláh Annamária volt, akinek feltehetőleg fiatal kora miatt még nem volt alkalma bemutatkozni ebben a nehezen kibogozható pszichedelikus, ethno-rock szcénában. 2007 óta megteszi ezt a Fókatelep formációval.

Talán épp a sok ismerős miatt, a koncert nem vett le a lábamról. Nem volt rossz, dehogy! Sőt. Egyszerűen csak képtelen voltam elvonatkoztatni. Nem Korai volt, nem is Colorstar, szép volt, dallamos, izmos, néhol táncos, néhol mélybe rántóan sötét. Annamari puszta jelenléte pedig már önmagában adott az egésznek egy finom, könnyed nőiességet, ami a krisztusi kort igencsak a hátuk mögött tudó zenészeket nagyon szépen ellenpontozta. Alapvetően tetszett a sok esetben magyar népdalfeldolgozásokra épülő koncepció, a már ismerősen csengő reptetős gitártémák, perkával megtámasztott konkrét dobalapok, jó volt az összkép, de nem is vártam mást ennyit tapasztalt zenésztől.

Folytatva vagy inkább hangsúlyozva a népzenei vonalat, éjfél körül érkezett a Besh-o-Drom. Kétlem, hogy bárkinek be kéne mutatnom ezt a formációt. Aki járt már bármelyik nagyobb nyári fesztiválon, elcsíphette őket. Az 1999-ben alakult zenekar pályafutása során gyakorlatilag a világ minden zugába eljutott, számos zenei rendezvényen felléptek, a Montreal Jazz Fesztiválon 35 ezer ember előtt arattak elsöprő sikert. Aki pedig hallotta már őket élőben, nem is firtatja ennek az okát. Hiszen az első perctől kezdve beindul az ember lába, és jó esetben meg sem áll egészen addig, míg az utolsó ruhadarabból is könnyedén lehet facsarni az izzadságot. Pontos, precíz, profi, életigenlő, energikus, magával ragadó. A legtöbb körülöttünk található nép zenéjéből táplálkozik, egyetlen kivételt talán a germán régió jelent. Az egész balkán félsziget minden lüktetése, rezzenése benne van ebben a hat srácban. Kapunk kavalon előadott csángó zenét, Boban Markovicra emlékeztető rezesbandára hajazó szerb, bolgár darabokat. A román dallamvilág mellett nagyon jól megfér a swing, a rock and roll, az elektronika és a ki tudja honnan összeguberált szalámivégek és sajtmaradékok. Az egész zenekar él, és életre buzdít, tombol, olyan Macskajajosan utaztat. A két frontembernek (Barcza Gergő, Pettik Ádám) köszönhetően sem a számok közben, sem azok között nem unatkozunk, van kire nézni, kit hallgatni.

Jó volt barátkozni a készülő nagylemez dalaival is, de nem kevésbé örültem az olyan régi ismerős számoknak, mint a Ha megfogom az ördögöt, a Kecskés vagy a talán legnagyobb közönségsikernek örvendő Tortapapír.

Tudtam, mire számíthatok, tudtam mi fog történni. Mert ha elmegyek egy Besh-o-Drom koncertre nemcsak remekül szórakozom, de fejben bebarangolom a világ legellentmondásosabb és legérdekesebb félszigetét. Erről pedig most is gondoskodtak a srácok.