RSS

Képzőművészet

Leopold Bloom Képzőművészeti Díj 2015

Az idén harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Leopold Bloom Képzőművészeti Díj nyertese szeptember 4-én az Új Budapest Galériában került kihirdetésre. A kétévente kiírásra kerülő díj, a modern ...

Asztaltól az árnyékszékig

Bordács Andrea és Győrffy László beszélgetése a testnedvek a művészetben kérdésről

2012-12-03 11:31:31

A Reök Palota Kontrasztok vonzásában című, a Várfok Galéria gyűjteményének 130 művét felvonultató kiállítása láttán (de inkább hallatán) a helyi politikusok egy csoportja Győrffy László Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben (2009) című installációját keresztényellenesnek minősítette.

(Mára már látható ennek az ügynek a nyilvánvaló koncepciózussága, ugyanis a botrány jó ürügyül szolgált a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójának leváltásához.)

A magára az alkotás folyamtára reflektáló, többek közt 12 tányéron műfekáliát tartalmazó mű mellett olvasható volt Győrffy László alkotói állásfoglalása, melyben értelmezte a saját művét és nyilvánvalóvá tette, hogy távol áll tőle mindenfajta vallásgyalázás.

B.A.- Mielőtt erről a konkrét műről beszélnék az alkotóval, érdemes néhány példa kapcsán arról szólni, hogy az ürülék és a testnedvek megjelenése a művészetben egyáltalán nem újszerű. Noha ilyen extrémitások a 20. századtól kerülnek elő alapvetően, azért a 16. századig lényegesen más emberkép volt érvényben. Mihail Bahtyin Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című kifejezetten olvasmányos és mára klasszikussá vált munkájában épp azt fejti ki, hogy a 16. századig nyitott, groteszk testfelfogás uralkodott, melynek a legfontosabb jellemzője a kozmikusság volt, azaz a "világmindenséggel rokon anyagból keletkezett: a kitágult világban határtalanul szétfolyt, vagy más megfogalmazásban, azzal a testnedvek útján egybefolyt". Bahtyin úgy látja, hogy a 16. század végén kezd ez az elit kultúrából eltűnni s egy hosszú folyamat során végül a népi kultúrában is háttérbe szorulnak a nyitott test jellegzetességei. Így az egyes testi funkciók fokozatosan "láthatatlanná váltak", megváltozott az embereknek a saját testükhöz való viszonya. A test egyfajta demarkációs felületté vált, mely a korábbinál sokkal jobban elválasztotta az egyes embert a többitől.

Érdekes módon ezt a változást nem egyházi, vallási okok inspirálták, hanem sokkal inkább tudományos és szociális jelenségek. Így például a walcourti (Belgium) Sainte-Materne templom stallumának egyik faragványa kakiló embereket ábrázol 1531-ből. Sőt, például az alkímiában a halhatatlanság és mindentudás lehetőségét nyújtó elixírhez szükséges príma matéria lehetséges variációi közé tartozott például az anyaföld, a menstruációs vér, a spermium, a tej, a vér, a nyál, a vizelet, a belsőségek, ürülékek, növények.

Mielőtt a kortárs művészetről beszélnénk, a korábbi korok művészetéből
mely alkotók, illetve műveik voltak rád nagy hatással?

Gy. L.- A felvilágosodás előtti korszakból leginkább id. Pieter Brueghel,akinek a munkáiban rendre visszaköszön a flamand humor, a bahtyini karneváli nevetés és Hieronymus Bosch, akinek víziói, különösenpokolábrázolásai – miközben moralizáló keresztény üzenetet hordoznak – motívumaiban, asszociációiban az egész 20. századi képzőművészeti termés bizarrságával vetekednek.

B. A. - A 18. századra a testábrázolásokban a test teljesen elveszti kapcsolatát a földdel és a kozmosszal, s a testi megnyilvánulások és funkciók elveszették pozitív értéküket – ennek következtében évszázadokig ez alapvetően tabu témának számított. Marcel Duchamp Fontaine címre keresztelt R. Mutt néven beadott fordított piszoárja már 1917-ben behozta a nem kívánatos testváladék gondolatát a művészetbe. Az 1960-as években Piero Manzoni helyezi az ürüléket művészeti kontextusba, pontosabban konzervdobozba.

Wim Delvoye: Cloaca, 2001

Igazán azonban az elmúlt évtizedben szaporodtak meg a kiválasztást megidéző alkotások, de érdekes módon elég változó mértékben okoztak felháborodást, függetlenül, hogy az testnedv/ürülék valódi-e vagy csak imitált.

Valódi elefánt ürüléket alkalmaz Chris Ofili afrikai származására való utalásként a műveiben (a 2003-as Velencei Biennále Brit Pavilonjában is ilyen képeit láthattuk). The Holy Virgin Mary (1996) című munkája volt, amellyel egyszer botrányt váltott ki, de más alkalommal semmi ilyen reakciót nem szült.

Gy. L. - Ofili erre a művére - a legtöbb akkori festményéhez hasonlóan - esztétikusan tálalt elefántürüléket applikált, amelyek jelenléte csak a mű leírásának elolvasása után realizálódik a nézőben - illetve erre a szándékosan naiv/népművészeti dekorativitással előadott fekete Madonna köré pornóújságokból kivágott nemi szerveket ragasztott. Érdekes módon Rudolph Giuliani a Sensation kiállítást 1999-ben bemutató New York-i Brooklyn Museumot a Madonna-ábrázolás elefántürülék általi beszennyezése okán fenyegette meg komoly támogatások megvonásával és bezárással, de a múzeum visszatámadt és az amerikai alkotmány Első Kiegészítésére(Szólásszabadság, sajtószabadság és vallási szabadság) hivatkozva megnyerte a folyó pert a polgármester ellen.

B. A. - Érdekes módon, aki nem tudja, hogy miből készül a mű, annak a puszta látvány miatt eszébe sem jut felháborodni, akárcsak Andres Serrano Piss Christja (1987) esetében. Ott a néző esztétikailag egy kifejezetten szép művet lát, s csak a cím és a háttérinformációk tudatában háborodik fel, de valamiért a giccses műanyag feszületen, mely végképp nem művészet, azon például nem.

Gy. L. - Én is úgy vélem, hogy a keresztény hagyományt éppen annak esztétikai megcsúfolásával és kiárusításával is meg lehet gyalázni – a vallást kisajátító, magukat hívőknek aposztrofálók részéről.

B. A. - Számomra ezek a művek sokkal provokatívabbak, mivel játszanak a nézővel, addig tetszik, míg nem tudsz róla semmit, s ezek szerint a háttérinformáció átírja az előzetes esztétikai ítéletet, rávilágítva ezzel a befogadó előítéleteire.

Győrffy László: Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben,
2009

Velük ellentétben az emésztés folyamatát gépekkel és megfelelő enzimekkel abszolút direkt módon reprodukálja Wim Delvoye Cloacája, melyet az Ernst Múzeumban is láthattuk 2007-ben. Itt a mesterségesen előidézett emésztés valódi székletet produkált, s vicces módon a gépezet egy-két napra hasmenést is kapott a közeli étteremből hozott ételtől. Más művek viszont ugyan csak imitálják a széklet látványát, mint például Paul McCarthy hatalmas, felfújható Complex Shit-je (2008). Ráadásul gigászi méretű rakása köztéren szórakoztatta az embereket anélkül, hogy ebből botrány lett volna. Szerinted a művészek/művészet miért foglalkozik újra és újra a testváladékokkal? Talán épp a tabuvolta miatt?

Gy. L. - Igen, éppen a tabuvolta az, amely inspiráló lehet a kortárs szcénában, mert éppen a határátlépés az, ami rávilágít a társadalmi konszenzus és a civilizációnk törékenységére: a művészek általában nem találnak ki forradalmi gondolatokat, hanem már meglévő jelenségekre reflektálnak, ezért is furcsa mikor kortárs műveket elmarasztalnak diszharmóniájuk kapcsán: egy műtárgy sokkal inkább a környező világ, mint az alkotójának a része.

B. A. - A testi funkciókat megmutató, visszataszító, gusztustalan érzést keltő művekre Julia Kristeva vezette be az abject art fogalmát. Ezzel témával elméleti szinten is sokat foglalkoztál. Bár Kristeva ezt a fogalmat elsősorban a gender kapcsán alkalmazta, amikor is a nők megmutatták az addig nem publikus saját testélményeiket, úgymint a szülést, a menstruációt, a betegséget stb. Ezek a kiválasztással, testnedvekkel foglalkozó művek mennyiben írhatók le ezzel a terminológiával?

Gy. L. - Az általam is használt abject (hulladék, kitaszított, alantas) ugyan jó kifejezés arra, hogy elemezni tudjuk az undor anatómiáját, illetve azokat a művészeti jelenségeket, ahol a szimbolikus rendet biztosítótó kettőségek (külső/belső, eleven/halott, Én/Másik stb.) határainak átlépése történik (ilyen a testfelszínen kívülre került, de a saját testből származó testnedvek helyzete is), – ám annyira kötődik a genderhez és más ideológiailag terhelt diskurzushoz, hogy inkább tartózkodnék ettől.

B. A. - A te műved – ahol is a táplálék és annak végterméke felcserélődik – elsőként Luis Buñuel A szabadság fantomja (1974) című filmjét juttatja eszembe, amikor is a vendégségben az asztal körül közösen ülnek saját vécéjükön, míg titokban esznek egyedül egy fülkébe zárkózva.

Gy. L. - Buñuel a fogyasztást/termelést kiforgató jelenete nagy hatással volt rám, akárcsak Vlagyimir Szorokin Kékháj című regényének azon részlete, amelyben egy meg nem határozott jövőben az operahallgató közönség a központi szennyvízcsatorna alatt, ürülékek között úszva tekinti meg az Anyegin előadását.

B. A. - Az Atelier Van Lieshout BarRectumjában (2005) – mely valóban büféként is működött – szintén együtt van a táplálkozás és a végtermék gondolata. A te munkádnál a vallási párhuzamot a 12 tányér miatt vonták, bár különösebb ikonográfiai tájékozottságot nem igényel, hogy tudjuk, az Utolsó vacsorán 13-an voltak, általában 13 tányér is szerepel, meg egy nagyobb tál a téma ábrázolásain. Miért van az asztal közepén a balkezed élethű mása?  S neked valójában mi volt a szándékod ezzel a művel, szerinted miről szól?

Gy. L. - A levágott bal kezemet (lévén, hogy bal kezes vagyok) megjelenítő műgyanta öntvény a teremtés" (alkotás) végére utal, de van egyfajta fétis jellege is, ahogy az egész művet egy meghatározhatatlan rituális hangulat uralja. Úgy vélem, éppen ez adja az izgalmát a munkának, hogy harsány motívumai ellenére tág asszociációs bázissal rendelkezik, nincsen egyféle olvasata: éppen a motívumok minimalizmusa révén (zöld terítő és tányérok, evőeszközök hiánya) egyfajta pokoli designenteriőr lehetőségét is magában rejti. Számomra mindig is valamiféle negatív csodát reprezentált ez az installáció: a 12 tányér a 12-es szám mágiájához kapcsolódik, amely az egész kultúránkat átszövi a 12 Olümposzi istentől a 12 Zodiákus jegyig. A felkínált étel helyén megjelenő (mű)ürülék egy olyan kizökkent idő érzetét kelti, amelyben az alkotás folyamata és a művész pozíciója meglehetősen pesszimista olvasatot kap, de nem tragikus felhanggal, hanem inkább nevetéssel vegyítve. A műanyagból öntött "levágott kéz" illetve a műürülékek fel is fedik saját mesterségességüket: a vég nélkül termelődő másolatok, az alkotó nélküli teremtés komikumával figyelmeztetnek arra, hogy az eredetiségről alkotott ideáinkat a tömegtermelés és fogyasztás kultúrája állítja kihívások elé nap mint nap.
Azt gondolom, a mű gazdagabb és személyesebb értelmezési lehetősége a botrány révén szinte megszűnt és emblematikus módon átpolitizálódott, ami nem tett jót magának a műnek, de nem volt eredménytelen a nyilvánosság szempontjából és a kultúra szuverenitásának
demonstrálásában.

 

 

 

 

 

 

 

Atelier van Lieshut : Bar Rectum

 

 

 

 

 

 

 

Paul McCarthy: Complex Shit

 

 

 

 

 

 

 

Chris Ofili: Holy Virgin Mary

 

 

 

 

 

 

 

 

Andreas Serrano: Piss Christ