Képzőművészet

Az esemény utáni hajnal

Az erőszak ábrázolásának egyedi, expresszív útját választotta Nyilas Márta (1967-, Kolozsvár), Pécsett élő festő, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar tanára. A Pécs környéki esemény és ...

SOROKSÁRTÓL BERLINIG, MAJD VISSZA

Kortárs képzőművészetünk kontextusában ritka az olyan alkotó, aki annyiféle művészeti ágon keresztül képes az őt érő jelenségeket közvetíteni, mint Lux Antal. Bár 1956 óta Berlinben ...

Belső utak képei

A szóban forgó tárlat kiemelkedő művészettörténeti jelentősége, hogy a festő és szobrász Stein Anna (1936–), egészen a közelmúltig ismeretlen, eddig soha be nem mutatott műveit ...

A városi magány képei

Fejős Miklós 1979. október 31.-én született Szekszárdon. A Pécsi Művészeti Szakközépiskola alkalmazott grafika szakán érettségizett, majd 2004-ben a PTE Művészeti karán diplomázott, Majd immár tanárként visszatért ...

Összeomlás Velencében – az emlékezet librettói

2011. június 4.-én nyílik az 54. Velencei Biennále. A Magyar Pavilonban Németh Hajnal „Összeomlás – Passzív Interjú” című installációja kerül bemutatásra. A mű meghatározó elemét ...

Világmodellek a Nemzeti Galériában és azon kívül

- Interjú Lengyel Andrással

2013-02-22 11:18:29 Orbán György

A Világmodellek-Műtermi kísérletek és dokumentumok Kondortól napjainkig című kiállítás megnyitójáról jövünk. Szerepelsz rajta. Úgy hallom, hogy ez a Nemzeti Galéria utolsó, saját szervezésű kortárs kiállítása. Vagyis az "összevonáshoz" képest az utolsó. Ez jó alkalom arra, hogy beszélgessünk munkásságodról, hisz ez a kiálítás is ilyen "összegző" szándékkal jött létre. Kondor Béla áll a középpontban, az ő munkássága a kinduló pont és a többiek, így a Te munkáid is ebben a viszonyítási rendszerben kapnak értelmezési keretet.

Kondor Béla halálának évében füstölgő, összeomló konstrukciókkal kísérletezett. Egyesek vasútmodellt építenek, Kondor installációt készített, lefotózta, kiállította. Kitágította saját szokásos műterem használatának gyakorlatát.

Milyen értelemben?

A lakásom, amit egyben műteremként is használok, kezdettől fogva műtárgyak készítésére is szolgált. Az a Kondor féle magatartás az én számomra már mindennapi gyakorlatnak számított, a fotóapparát ugyanolyan eszköz volt, mint az ecset és az olajfesték.
Meglepetéssel láttam a kiállításon, hogy Csernus a tengeralattjárós képét a maga által készített makett alapján festette.

Mi volt ebben a meglepetés?

Csernus valahol elmeséli, hogy sajtófotó alapján is szívesen fest. Másrészt az ő asztala is terepasztalként működött. De miért kell modell után festeni tengeralattjárót? Tegyük hozzá, hogy Fellini filmjében - az Amarcordban,vagy az És megy a hajó...-ban - amikor éjszaka megérkezik az óceánjáró, nejlon fólia borította-helyettesítette a tengert. Vajon Csernus látta a filmet? Ugyanaz a logika vezette az ő festészetét is? Fellini a Cinecitta műtermében nejlonfóliával könnyedén teremt illúziót, és a nézőt beszippantja ebbe a másik, művi valóságba. Díszletvilág. Ami az Operaház színpadán kínos, az Fellininél kedves és ironikus.

Hogyan viszonyul ez a módszer a festészet kérdéséhez?

Őszintén megmondom, hogy ma már nem érdekel engem se a Kondor, se a Csernus. 50-60 éves históriák ezek. Csernus, bármit teszel elé, mindenből tud képet csinálni: víz, fények, terek, aktok, hullámok... Bennem maradt egy alapvető elégedetlenség. Nem ez a festészet tétje, ez az ügyesség.
A film sokkal jobban megoldja az ilyesmit, Hollywodban épp ezzel harcolnak a mai napig, hogy hogyan lehet megmutatni a dinókat "teljesen életszerűen". Eladható mozgóképeket gyártanak, ahogy Csernus eladható táblaképeket hozott létre. Mert Bernáthnál megtanulta, hogyan kell ezt csinálni. Caravaggio-tól meg prímán elleshető a megvilágítás, a sötét-világos kontraszt által rajzolt forma, a plasztika.

Ez valami generációs nézet különbség közted és az előző generációk között?

Én nem tudom és nincs is szándékom lepipálni ezt a barokkos modort, technikát. Mert mi a célja? Miért fest valaki repülőmodellt, vadászbombázót? A Lopakodó napjaink esztétikai csúcsteljesítménye. A mi műtermünk ehhez kevés. Én máson gondolkodom.
Amikor a nagy Csernus-kiállítás volt a Műcsarnokban, csendéletek, hattyúk fekete vizeken és papagájok sorakoztak a falakon. Bosszankodtam, hogy mire használja a kezét, a szemét, a zsenijét.
A pletykák szerint Csernus párizsi galéristája találta ki ezt a manierista fény-árnyék festészetet, mert ezt tudta kitűnően forgalmazni a műtárgy kereskedelemben. És ez rá is nyomta a bélyegét arra a műcsarnoki kiállításra.

Azért ez nagyon régi művész attitűd.

Ez egy művészkedő attitűd. Hisz túl voltunk már a konceptuális törekvéseken: hiperrealizmus, fotónaturalizmus, és ezek leágazásai. A fotó az fotó. A festészet az festészet. A fogalmak már a hetvenes évekre tisztázódtak. Ehhez képest ez a művészkedő magatartásforma retrográd.

A nemzetközi trendekkel való lépéstartást hiányolod?

Fejlődést, úgy általában, nem feltételezek, de feltételezem, hogyha van egy működő társadalom, gazdaság, akkor van mező a tudomány, és a művészet számára is, ahol az emberi érzékelésnek, az öntudatnak a feltérképezése zajlik. Ebben a munkában a művészek hatékonyan részt tudnak venni.

Ez az álláspont engem a korai avantgarde társadalmi elkötelezettségére emlékeztet.
Ha jól értelek, akkor direkt társadalmi elkötelezettség, sőt "történelmi fejlődés" körvonalazódik, mint a művészet számára érvényes "cél"?

Napóleon jut eszembe, akit Egyiptomban tudósok, rajzolók, speciális szakemberek vettek körül. Ezért, és így mondhatta: Katonák, négy évezred tekint le rátok! Bár a katonái ágyúval célbalőttek a nagy Szfinkszre, másrészt a Rosetti kő megfejtését is ekkorra datáljuk. Ki-ki megtalálhatja a maga szerepét. A művészek a maguk sajátos szempontjaik szerint képesek vizsgálni egyes jelenségeket.

Természetesen fennállásom alatt szinte egyetlen egyszer se adódott alkalom arra, hogy ilyen társadalmi megrendelést kapjak. Hiába volt a rendszerváltás, utána se jutottam "művészként" feladathoz. Működik a magyar ugar, de nem bánkódom, hisz tudom a feladatom.
Belecsöppentem a tanításba. Mind az oktató, mind a tanítvány magára van hagyva. Legfeljebb a kanti kategorikus imperativuszra hagyatkozhatom, de semmi esetre sem az éppen illetékes minisztérium tanterveire, az oktatói életpálya modellre, meg ilyenekre.
Végigéltem a barátaimmal a hetvenes-nyolcvanas éveket. Aki nem diszidált, az megélt reklámgrafikából, díszletfestésből mint én,vagy tanított: Képzőgimi, Kirakatrendező suli stb. Kitéve különböző időszakok különböző hivatali packázásainak. Ez volt az "egzisztenciánk".

Vagyis generációs átlagban nem művész életet éltetek?

Abszolút művész életet éltünk, csak, mondjuk így, egy szubkulturális formában. Skizofrén helyzet volt, de túlzottan nem zavart, az anyagi lehetőségeket is "művészetre", "önfejlesztésre" fordítottuk. Bukdácsolva, de létrehoztunk egy magán művészi életformát és kezdtek megszületni, kibontakozni életművek is. Sarkadi Peti a mai napig készíti a grafikáit Egerben, bár szem nem látja őket. Halász András Pecás konok következetességgel épít egy puritán festői életművet. Tolvaly Ernő életmű kiállítása benne van a Műcsarnok 2013-as programjában. Kiváncsian várom, hogy megvalósul(hat)-e? Ezen a tárlaton is szerepelnek olyan jelentős alkotók, mint szegény Gémes Péter, aki már nincs közöttünk vagy Schmall Károly és Baranyay Bandi, akik mind művészi, mind morális értelemben jelentős életművet mondhatnak magukénak.

Adódik a kérdés, hogyan hasonlítod össze a hetvenes-nyolcvanas éveket az elmúlt évtized, ill. a mai napok viszonyaival?

Túl kell élni a mindenkori “körülményeket”. Gyakran fordul elő, hogy két évtizeddel korábbi terveket most valósítok meg. Ehhez türelem kell, meg bizalom.

Mi iránt?

Egyrészt ahhoz, hogy hosszú életű legyek a földön, másrészt az a belső meggyőződés vezet, hogy az adott munkának van szerepe, jelentősége, értelme. Folytatódik a programom.

Tanár voltál két évig a Kisképzőben, aztán 96-tól a Kirakatrendező suliban, aztán Pécsett a Művészeti Karon és most is fiatalok nevelődnek a kezed alatt a Képzőművészeti Egyetemen, akik épp elkezdik a pályát.

Tanárként egyetlen lehetőségem van, hogy őszinte vagyok a magam hályogkovács módján.

Vagyis mit mondasz nekik?

Azt kérdezem meg tőlük, hogy mik a valódi szándékaik? Mit akarnak elérni? És ha tudok, akkor abban adok gyakorlatias válaszokat. Körülbelül ennyit tehetek. Őrizzék meg a távolságtartásukat, képesek legyenek objektívan, nagy adag iróniával tekinteni szét maguk körül.

Akkor vissza a ma nyílott kiállításhoz. Mit állítottál ki, és miért?

Magam is meglepődtem a válogatáson, hisz kétszer annyi anyag került fel a rendezéshez, amiből a kurátorok választottak, akik a maguk szempontjait érvényesítették. Ahogy most látom, ez a válogatás vegyesen a 70-es, a 80-as évekből az idén készültekkel együtt, ezek így szemelvények. Példák és kiragadott töredékek az egészből. Vannak akik művészetnek, én inkább dokumentumoknak tekintem őket. Kutatásaim és játszadozásaim dokumentumainak.

Mi a különbség?

Elhangzott a megnyitóban, hogy sok ismeretlen remekmű rejtőzik a műtermekben. Amikor kikerülnek a múzeumokba, kiállítótermekbe, és a piacra, akkor válnak művekké. Ha a közönség annak tekinti, legyen vele boldog. De én pontosan tudom, hogy Cézanne egész életre szóló problémát talált magának és azt akarta megoldani. Kiderült, hogy rövid az élet, és épp csak kezdem megfogalmazni, hogy mi az, ami valójában érdekel. Jobban szeretem a “munka” elnevezést, mint a “műalkotás” szót.

Gondolod, hogy a nagy mesterek is csak “műalkotásokat” akartak létrehozni?

Nagyon nem. Michelangelot meghajtotta a pápa, hogy fesse ki a Sixtusit, ő meg baromira szobrokat csinált volna. Még nem láttam a Cezanne kiállítást. Emile Bernardnak írt levelében halála előtt három hónappal azt írta, hogy “már látom az ígéret földjét, de tudom, hogy soha nem fogom elérni”. Ha jó művész vagy, akkor legyél nagyon igényes és érd be kevéssel. Kondort lesre futtatta a korszak kultúrpolitikája. Még életében ikon lett belőle. Szerintem festőként is megmaradt grafikusnak. Arról meg végképp nem tehetett, hogy milyen sok epigonja akadt. Lakner megpattant, Kondor meg itthon maradt. Csernusnak megszakadt a festői életműve, Párizsban lett műtárgykészítő belőle. Nagyon szomorú, de a műkereskedelem embere lett élete végére. Korai munkáit ma is nagyra tartom

Miért baj az,ha valaki megél a festészetéből!

Boldog lennék, ha meg tudnék élni a festészetemből. Évtitezedek óta arról prézsmitál a szakma, hogy a háború után szét lett verve a képzőművészet intézményrendszere, múzeumostól, galériástól, beleértve a műkereskedelmet is. Elsősorban is, mi az, hogy szakma? Mi az, hogy céh? Én már egy átalakított struktúrában kezdtem a “pályafutásomat” A Főiskola másodévében kiderült, hogy itt aztán művészetből megélni nem lehet. Számomra egyértelmű volt a tudathasadásos állapot, hogy az egzisztenciát és az un. művészeti törekvéseimet külön kell értelmeznem. Ebben a tudathasadásos állapotban éltem, ám egyszercsak érdeklődni kezdetek magángyűjtők és vásároltak tőlem az állami közgyűjteményi beszerzések alkalmával is.
Ez már a hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje.
Csernus Bernáth tanársegédje volt, ahogy Lakner is Bernáth növendék. Kondort Domanovszky űzte el a festő szakról, Barcsay és Koffán mentették át grafikára... A főiskolán a posztnagybánya és a római iskola szelleme uralkodott. Kiüresedve. Csernus és Lakner mégis a szürnaturalizmus irányába léptek tovább. Főskolás korunkban, akik ott presszóztunk, akcióztunk, kiállítottunk a Főiskolával szemben a Rózsa presszóban, ennek a “Rózsa körnek”1 nem voltak példaképei, nem voltak elődeink. A főiskolán minket is ugyanabban a régi-új szürkeségben próbáltak tartani.

A kérdés minden korban választás elé állítja a művészeket.

Rá kéne vágnom a választ, hogy a 19. században születtek meg az avantgarde mozgalmak.
Mi csak az európai művészetről beszéltünk idáig, holott ma már lényegesen tágabbak, nyitottabbak a keretek. Az internet korában tudjuk, hogyan festik az európai művészetet Kínában, és olyan, korábban nem létező kontinensen, mint Ausztrália. Az európai művészet úgy is felfogható, mint a művészet szabadságjogaiért folyó harc Michelangelo, Leonardo óta. Rembrandt-ról nem is beszélve.
Ma már tudjuk, hogy amikor 1874-ben a fotográfus Nadar műtermében első alkalommal állítottak ki az impresszionisták, becsapott a mennykő. Új művészet felfogás született. Paradigma váltásnak is nevezhetjük, ahogy a posztmodern fogalmát emlegettték a nyolcvanas években.

Egyszerre élt Delacroix, Ingres és Cézanne. Ezek még igazi úriemberek voltak.... III. Napoleon idején, 1863-ban született a Visszautasítottak Szalonja, aztán 1886-tól a Függetlenek Szalonja. És a Fekete György féle rátelepedés megint “Nemzeti Szalont” akar a Műcsarnokból. Ahogy ők, úgy én is azt gondolom, hogy a művészetben nincs demokrácia. Jelenleg nincs se Ingres, se Delacroix, de Cezanne se, különösen Magyarországon. Ennek a nemlétező szakmának mégiscsak van egy elég pontos értékítélete önmagáról, egy-egy művészi teljesítményről.

Azt mondod, hogy az a megoldás üdvözlendő, amelyik ezt a “le nem írt alkotmányt” juttatja érvényre?

Mindannyian átéltük az “ancien regime” korát, és mégis mintha el lenne felejtve, holott jól emlékezhetnénk a tanulságokra. Kondor 72-ben halt meg, ahogy Picasso és Duchamp is akkoriban. Erdély Miklóst nem lehet összekeverni Kondorral pusztán azért, mert ismerték egymást és együtt piáltak. Ott van a polcomon a Képzőművészeti Almanach: Hogy mik jelentek meg abban, a 3T idején! (Három alkalommal jelent meg, aztán lecsapott valaki és vége lett. Aczél elvtárs, vagy ki tudja, hogy kicsoda. Emlékezzünk: Corvina Kiadó, 1969 Szerk. Szabadi Judit). Harmadikos gimnazista koromban már ezt olvastam. Én vettem, vagy Karácsonyra kértem? Mindenesetre nem dugták az orrom alá, ez érdekelt. Az én főiskolás éveim már ennek a tudásnak a birtokában kezdődtek. És érthetetlen volt a Főiskola ásatagsága ehhez képest. A Gresham és a posztnagybánya ásatag szelleme! Az 1970-es számban itt van a cikk: Mi a pop art?- a Thames és Hudson katalógusa 1969-ből. Aki akart, tájékozódhatott.
Hol vagyunk most ehhez képest? Mi zajlik? Általános butulás? Előbb-utóbb kihalunk, az emlékeinkkel együtt, és újra a 0 pontról kell összebarkácsolni a napokat?
Nem a személyes múlt az érdekes. Nem a Kondor féle “mitológia”, hisz van megbízhatóbb emlékezet is. Sarkadi Imre egy anekdota maradt a számomra a halálával együtt. Stílusminta lett belőlük, történelmi tévedés. Ma is egész generációk kerülnek az amnézia állapotába, hisz már kortársaink értik félre, fogalmazzák át és éltetik tovább az eredendően is hamis mitológiákat. Zajlik a kanonizáció, késve és kínosan.

Hogy Rád hivatkozzak, Te látod az igéret földjét?

Nem nagyon. Harminc-negyven év után azt látom, hogy hol éltem, és mit szalasztottam el.

Ennyire negatív a saldo?

Nem látom pozitívnak az eredményeket, de a felelősséget lepasszolom.

Kire-mire?

A korra. Ha körülnézek magam körül, akkor se lennék előbbre, ha megvalósítottam volna azokat a terveimet, amik végül nem valósultak meg. Az impresszionisták kiállítottak Nadarnál. Hollósy Simonék elmentek Nagybányára. Warholék létrehoztak New Yorkban egy hosszú időre érvényes művészeti teljesítményt, ez volt a pop art. A koncept, meg a többi neoavantgard jelenség szintén kulcs volt, legfeljebb nem bontakoztak ki, bár még van bennük lehetőség a folytatásra. A kultúrának vannak esélyei. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy Magyarországon eközben adalékok, lábjegyzetek születnek. Legyek őszinte? A Nemzeti Galériában most kiállított munkáimra is gondolok.

Csak magaddal vagy ilyen szigorú?

Nem, nem. Nem szóltunk bele a világ folyásába, mi kelet-európai lábjegyzetek. Olyan nagyon nincs mire büszkének lennünk. Ha a huszas éveim elején, mondjuk gimnazista korom után, épp lett volna egy szabad művészeti élet, abból lehetett volna valami. A program, amit létrehoztam, hol megszakadt, hol leágazott, utólag látom, hogy nem volt következetes. Gondolok Bak Imrére, vannak következetes alkotók, akik szigorúbb programot tudtak megvalósítani, de egy nagy nemzetközi múzeumban ő is csak az oldalteremben kapna helyet. Persze meg lehetne kérdezni, hogy miért kötelező épp a főteremben lenni, de valójában vagy ott vagy, vagy nem.
Amikor a kiállítás megnyitó után jöttünk le, akkor az egyik emeleti fordulóban láttuk a két nagy Mednyánszky tájképet, és Csontvárytól a a Taormina-t. Még mindig ők a legjobbak.

Kimondható, hogy a 20-ik században nem jöhetett létre nálunk nemzetközi méretekben meghatározó művészi teljesítmény?

Kimondható. Kassák, meg sokan mások elmentek Bécsbe, Berlinbe, Párizsba. Amit csináltak, Európához képest csinálták. De van jó hírem is. Virág Juditnál a Musée d’Orsay Rippl-Rónai kukoricás korszakából származó képet vásárolt a gyűjteménye számára. És ez a korszaka már Kaposvárott, a Párizsból való visszatelepülés után következett. Persze ez is őket igazolja. Azt a kukoricás periódust gyűjtik be, ami nekik eddig nem volt meg.

Hol történnek a világban a fontos dolgok?

Mail-artos tevékenységemnek köszönhetően együtt éltem egy globális művészeti hálózattal. Vígan leveleztem művészekkel az első, a második és a harmadik világból. Megismertem a gondolkodásmódjukat. Ehhez a nyitottsághoz képest manapság itthon valamiféle Bourbon restauráció folyik.

Ha az irodalomra gondolok, az interneten keresztül itt van minden: Murakami, Pelevin, meg a kortárs magyarok. Olyan bőséges a piac, ami nekem túl sok. Szeretek olvasni, de még az intuiciómra se hagyatkozhatom. Egy ideig zavart, ma már elfogadom a helyzetet. Tarr Béla abbahagyja a filmezést, Tarantinonak a digitális filmezéshez nem fűlik a foga. Meg kell érteni és meg kell küzdeni az új eszközökkel, médiumokkal, és be kell építeni a mindennapi gyakorlatunkba.

Kulturális apály van?

Nem feltétlenül. Ez egy ilyen korszak. Nincs feltétlenül apály. Most minden egyszerre látható, ezért szempontok kellenének a válogatáshoz, és épp ezek a szempontok szóródtak szét. De nincs kire-mire várni, ránk vár ez a munka.
Régi ötletem, a Felhő Múzeum2, ma az interneten a végtelenségig tágítható.

Lengyel András munkái megtekinthetőK a Zoom Galériában!

1Rózsa Kör - artpool.hu
2 Felhő Múzeum -
artpool.hu

Hozzászólás ehhez:

Világmodellek a Nemzeti Galériában és azon kívül | Interjú

Milyen nap van ma?