RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

A LÉTBE MERÜLVE

(Művészet és tér–Nemzetközi grafikai kiállítás a 20. század második feléből Szentendre, Ferenczy Múzeum/MűvészetMalom - 2013. június 9.–szeptember 1.)

2013-07-03 09:26:14 Kovács Gergely

Bizonyára mindannyian tapasztaltuk már az éberálomnak azt a sajátos, kunderai(1)  megnyilvánulását, mely egy nagyon keskeny síkon helyezkedik el az álom és az ébrenlét, a magunkra eszmélés előtti és utáni periódusa között. Egy szinte definiálhatatlan, öntudatlan, s mégis mindennél tudatosabb állapotról van szó.

Mikor agyunkat ez a valami veszi körül, egyszeriben minden letisztul és tökéletes lesz: évekkel korábban memorizált versek, gyermekkorunkban látott képek, régen elfeledettnek hitt szituációk tolulnak elménkbe, legalábbis a pillanat eme illanó tüneményének időtartamára, hogy aztán a „normális” állapotba érve mindez a semmi homályába vesszék.
Nos, a szentendrei MűvészetMalomban megrendezett „Művészet és tér” című kiállítás egyes művei és az általuk megelevenített összkép számomra leginkább egy ehhez hasonló állapot manifesztálódását jelentették.

A seregszemle egészét mindenekelőtt egy sajátos metafizikai jelleg hatja át, vagyis egyes darabjai különböző, a tapasztalat határán túli, érzékszerveinkkel fel nem fogható kérdésekre keresik a választ. Közülük a legfontosabbak az embernek a térhez–vele együtt az időhöz–fűződő viszonya, általuk a világban betöltött helye, s hogy minderre a művészet hogyan reflektál. Heidegger szerint minden tudományban, mikor annak legsajátosabb célját követjük, magához a létezőhöz viszonyulunk, a benne rejlő lényegihez kerülünk közelebb. Azaz, a tudomány abban tűnik ki, hogy egyedül magát a dolgot engedi szóhoz jutni2. Úgy tűnik ez a tézis a művészetre is kiterjeszthető. Az a jelleg pedig, ahogyan magának a dolognak a részleteken túlmutató, leglényegibb aspektusa jut felszínre, a tárlaton prezentált képek esetében is szemrevételezhető.

A metafizikus megjelenítési formán túl a műsodor egészét egyfajta ősállapot megidézése is jellemzi. Arról az egyetemes és örökérvényű dimenzióról van szó, melyet Hamvas Béla a primordinális vagy orfikus rend címszó alatt definiált3. A névadás önmagáért beszél: szerzőnk a felvázolt világkép idilljét, mint tudatosan kiépített rendszert, az Orpheusz-i hagyományban vélte felfedezni, vagyis igazoltnak látszik a tény, mely szerint a metafizikus, egyetemes, ősi gyökerekkel bíró igazságok tolmácsolásakor a művészetnek vezető szerepet kell vállalnia.

Ezt érzékeljük a szóban forgó kiállításon is, már annak kezdetén, Antoni Tápies vagy Pierre Alechinsky képei kapcsán. A spanyol Variációk zenére és a belga mester Roue vicinale című művei nem véletlenül kerültek egymás mellé: az előbbi régies kottája s az utóbbi kopottas papírú szövege egyaránt az idő múlására tett konkrét utalásként értelmezhető. Alechinsky személye egyébiránt a tárlat egészén felvonultatott művek céljainak bemutatását illetőleg is irányadó lehet. A második világháborút követően újra az európai művészet központjává váló Párizs „felszabadult” festészete addig ritkán látott mértékben kezdte propagálni a nagy tradíciókhoz való visszatérés fontosságát, minek következtében a művészet polarizálódásnak indult. E forradalmi folyamat (egyik) csúcspontjaként jött létre 1948-ban az ún. Cobra-csoport, soraiban Alechinskyvel. A kollektíva alkotói mindvégig a gesztust részesítették előnyben, stílusukat szinte őrjöngésig vitt aktivitás jellemzi. A fantasztikum, a frissesség, a spontaneitás4  előtérbe kerülése a belga művész Szentendrén bemutatott képein is jól nyomon követhető.

Günther Uecker: Felsorolás (1989)

E hirtelen formanyelven a lépcsőfordulóban Andreas Ludwig cím nélküli képe old némiképp. A színesebb, már-már konstruktivitásba hajló, koncepcióját tekintve viszont változatlanul a térrel való játékot előnyben részesítő alkotás csupán egy aprócska híd, melyen rögtön visszajutunk a korábban felvázolt stílushoz. Ennek rekvizítumai Günther Ueckertől jelennek meg. Fák VII. elnevezésű munkáját a Felsorolás címet viselő, dombornyomású papír követi. Esetében a tér mozgásának lehetünk tanúi, ahogyan az az apró, kidudorodó pontok játékának következtében beszűkül, majd újra kitágul. Megjegyzendő továbbá az üresség térformáló ereje, a kevesebb több, minimalista elv mentén haladva, mely Tápies műveinél is oly fontos.

Lényegében Uecker törekvéseit fokozza a sorban a következő Emil Schumacher–s vele párhuzamosan később Nicola de Maria–, akinek valamennyi képe rendkívül hirtelen, erős gesztust hordozó. Esetükben kivétel nélkül érvényesül a vastag-vékony vonalak finom, mégis hatásos és határozott kontrasztja. Befogadásukkor az egzisztencia kavarogni kezd, s az a benyomásunk támadhat, hogy egyre mélyebbre kerülünk a létben, a valóságban. Schumacher mellett annak éles ellentéteként jelenik meg Bertrand Dorny. Stílusa kimunkáltabb, strukturáltabb, szinte már steril, kevésbé expresszív és drámai.

 

Deim Pál: Ember és ház (1969)

Ezt a fajta heterogenitást szem előtt tartva fontos megemlíteni, hogy a kiállítás átfogóan a lírai jelzővel illethető (amit részben maga a túlnyomó többségben lévő grafikai műfaj indukál), ez azonban nem azt jelenti, hogy az mindvégig lassú, csendes, visszafogott, melankolikus lenne. Hisz ahogyan versből is van harsogó, hirtelen, úgy ezek a minősítések a tárlat bizonyos képeire is érvényesíthetőek. Mégis igaz általánosságban, hogy mindegyikük lírai, mivel a líraiság ez esetben leginkább egyfajta sajátos kifinomultságként értendő.

Hasonlóképpen kategorizálhatóak a már említett, ürességből építkező, a teret ily módon manipuláló és a szinte pulzáló, lüktető művek. Utóbbi típusra remek példa egy honi alkotó, Bér János három, egymás mellett elhelyezett festménye. Rajtuk az egyes alakzatok, formák–melyek leginkább egyenesen húzott vonalak–, az egymás mellé helyezett színek szinte kifelé-befelé, felfelé-lefelé mozdulnak. Így jutunk mind a tér, mind az idő esetében egyre mélyebbre és mélyebbre, majd jövünk vissza onnan.

S hogy mi az, ami ezt a sokszínűséget végig összetartja? A transzcendens jelleg, ahogyan az egyes képekbe mélyedve a létezéssel kapcsolatos legfőbb kérdésekre keresünk és kapunk választ, vizuálisan, a képzőművészet segítségével.

Joan Miró: Efezusi Diána (1958)

Ha már szóba került a kortárs szcéna, feltétlen meg kell említenünk annak egyik legjelentősebb szereplőjét, Deim Pált. Ember és ház című művének két darabját egy ajtónyílás bélletfalain helyezték el, egymással szemközt. Esetükben plasztikusan körvonalazható a művészre oly jellemző stílus, ahogyan a Barcsay Jenőtől átvett konstruktív jellegű és a Vajda Lajos által inspirált szürrealista hatásokat a nyugati művészet elvont, geometrikus felfogásával ötvözve egy dinamikus, egzakt formaismétlésekre épülő festői világot hozott létre. Jellegzetes figurája a bábuszerű kontúralak. Alkalmazott háttere egyszerre leegyszerűsített és tagolt5.

Közvetlenül az Ember és ház két darabja mellett kapott helyet Anotni Tápies Kapuja. Úgy érezhetjük, e művek fizikai társítása valamilyen szándékolt párhuzam érzékeltetését szolgálja, hisz még a téma (ház-kapu) is kifejezetten hasonló. E megoldás pedig igencsak szokatlanul, hogy ne mondjam, idegenül hat, mivel a két művész stílusa–noha a kontextus, a mondanivaló egyezik–erősen eltérő: Tápies jóval visszafogottabb, melankolikusabb; vele szemben Deim harsogóbb, erősebb illetve valamelyest konkrétabb is. A kontraszt ebben az esetben kontraproduktív, mivel a két pólus képei szinte egyáltalán nem rendelkeznek közös gyökérrel, így elnyomják, érvényteleníti egymást. E párhuzam tehát nem meggyőző, annál zseniálisabb rendezői fogás viszont a Tápies-mű trompe l’oeil hatású elhelyezése, ahogy a festett kapuzat két valós ajtónyílás közé kerül.

A záró szekcióba érve az anyag az eddig látottaktól és egymástól is nagyban eltérő, izolált részekre bomlik. Ilyen külön világként jelennek meg a második emeleten Joan Miró képei, az Efezusi Diána vagy épp a Filozófusok. L’Oiseau Rouge című festménye már a velük átellenes falra került, hangsúlyozva ezzel eltérő, jóval szürreálisabb képi valóságát. Ugyanilyen szeparált dimenzióként találkozunk Sam Francis oly tipikus koloritjával, továbbá Jan Voss sajátos, csodás világával, mely képileg a Kandinszkij-féle absztrakt expresszionizmusból merítkezik, azonban annak egy geometrikusabb, kissé Ernst Wilhelm Nay művészete szerinti átértelmezését valósítja meg.

A szóban forgó 20. század végi seregszemle képei természetesen nem narratív, sok esetben még csak nem is konkrét, hanem végletekig elvont ábrázolások. Gyakran tapasztaljuk azonban, hogy a maguk szándékosan töredékes, megcsonkított eszközkészletével, az általuk közölt tárgyról sokkal teljesebb, tökéletesebb képet adnak, mint más, „befejezett” alkotások. Az átgondoltság itt az elhagyásban kulminál. Eme vizionisztikus álomképek pedig egy egyetemes tudáshoz, az abból felépülő száz százalékos létállapothoz viszik közelebb a nézőt, annak köszönhetően, hogy megrajzolják a világmindenséghez fűződő viszonyának keresztmetszetét.

(1) A példaként idézett állapot részletes kibontásához lásd: Milan Kundera: Halhatatlanság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007, I./2., 11.
Martin Heidegger: Mi a metafizika? In: Martin Heidegger: „…költőien lakozik az ember…”–Válogatott írások. T–Twins Kiadó/Pompeji, Budapest–Szeged, 1994, 14.
3Hamvas Béla: Patmosz II. Esszék 1964-1966. Szombathely, 1992, 2-3.
Jean-Louis Pradel: A jelenkor művészete. Ford.: Tészabó Júlia, Helikon Kiadó, 2002, 18-20.
Kortárs Magyar Művészet. Körmendi–Csák Gyűjtemény, Válogatás 1945-2001. Szerk.: Dr. Körmendi Anna, Körmendi Galéria, Budapest, 2001, 64.