RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

A magyar Barbizon festője

Thorma János gyűjteményes kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

2013-04-24 14:16:00 Kovács Gergely

Thorma János festészetét, s egyúttal az azt aprólékosan reprezentáló Magyar Nemzeti Galériabeli gyűjteményes kiállítást nehéz nem annak a korszakhatárnak a perspektívájából szemlélni, melyen a művész állt. Egészen pontosan nem is magáról a korszakhatárról van itt szó, hanem az őt követő–egy ideig a kezei alatt érő, nevelkedő–generációnak a markánsan eltérő, radikálisan forradalmasító festői gondolkodásmódjáról.

Néhány, tetszőlegesen kiválasztott képekre vetett felületes pillantás is azonnal igazolja: a Hollósy Simon által 1898-ban megalapított, majd kevéssel ezután már Réti István, Thorma János, Iványi-Grünwald Béla és Ferenczy Károly által vezetett nagybányai művésztelepen tanuló-dolgozó, itt festői forradalmat kirobbantó, s székhelyét Kecskemétre áthelyező „neós” társaság–a nyugati tendenciákhoz, főként a francia fauves-stílushoz igazodva–valami egészen újat hozott el a magyarországi művészet történetében, elődeik és mestereik munkásságát szinte minden pontján a feje tetejére állítva. A Czóbel Béla, Czigány Dezső, Boromisza Tibor, Bornemissza Géza, Perlrott Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos nevei által fémjelzett mozgalom nem bizonyult gyökértelennek a komplett magyar szellemi-társadalmi élet kontextusában. A–némileg túlzottan leegyszerűsített–„nyugatos progressziót” ők a festészetben szerették volna érvényesíteni, s e munkájuk áttekintése során teljesen azonos törekvéseket definiálhatunk az Ady költészetében vagy Bartók zenéjének individualista, disszonáns hangzásvilágában tapasztaltakkal.

Azonban, míg eme „Új szelek nyögetik az ős magyar fákat”, azok–saját érvrendszerükre támaszkodva–időlegesen ellenállnak, nem dőlnek ki. (Ez a kép a Fölszállott a páva című versben persze negatív, a nyitásra képtelen, a kornak megfelelő szükséges felzárkózástól ily módon elzárkózó gondolkodásmódra vonatkozik, így pusztán átvitt értelemben használhatjuk a művészet szférájára.) És noha a művészettörténet értékelésére támaszkodva ma már nem mondhatunk mást, mint hogy ezeknek a szeleknek végül szükségszerűen győzedelmeskedniük kellett, Thorma János és társai századfordulós tevékenységét nem szabad pusztán efelől a tény felől, minőségbeli értékítéletet kimondva mérlegelnünk! Hiszen nem tettek mást, mint ragaszkodtak a maguk megközelítésmódjához, a szimbolista-naturalizmuson és elsősorban Jules Bastien-Lepage-on alapuló stílusukhoz, ami felett persze kezdett eljárni az idő, ettől függetlenül képviselt bizonyos tiszta és örök értékeket. Jóllehet, éppen azon a határmezsgyén álltak, amelyen munkásságuk át kellett, hogy adja a helyét valami egészen újnak, mégis, ahogyan nem tarthatjuk kevesebbnek Botticellihez képest Giottót, Delacroix-hoz képest Jacques-Louis David-ot vagy éppen Van Gogh-hoz képest Monet-t, ezt ugyanígy nem tehetjük meg a nagybányai alapító generációval sem, tevékenységüket a magyar vadak elkerülhetetlen festői forradalma felől szemlélve. Ez a szempontrendszer fontos lehet Thorma János munkásságának, a galériabeli kiállításnak a befogadásakor.

A seregszemle egyszerre kronologikusan és tematikusan, izolált csoportokra osztva követi végig a művész pályafutását. Az első ezek közül az oeuvre korai szakaszának jellegzetes moralizáló ciklusát vonultatja fel. A kis termet plasztikusan uralja Thorma egyik legfontosabb műve, a Szenvedők, mellette a tartalmi és formai pendant-jának számító Ébredéssel.

Szenvedők (1895)

Első pillantásra is igazolhatónak tűnik a tézis, miszerint a festmények főszereplőjeként megjelenített férfi egy és ugyanaz a személy. Mindkét esetben párjával jelenik meg, de míg az előbbin egy népesebb csoport középpontjában, addig a másodikon kettesben, személyesebb, sőt, kifejezetten intim szituációban, meghittebb módon. E képek közös jellemzője az alaphangulatuknak számító erőteljes moralizálás. Az Ébredésen a férfialak réveteg tekintettel, melankolikusnak tűnő, tanácstalan arckifejezéssel mered maga elé, az emberi létnek a semmi ágán tűnődő, kilátástalan állapotát tolmácsolva. A Szenvedőkön ugyanez a férfi alárendeltebb szerepet játszik, itt a főszereplő a felesége, aki a nagybányai temetőből kifele jövet megcsókolja egy koldusasszony gyermekét. Az elmúlást érzését a festő egyszerre jeleníti meg a férj tüdőbetegségének elénk tárásával, magával a környezettel illetve a felvonultatott szegény nép nyomorával, melyeken valamelyest mégis enyhít az előkelőbb társadalmi helyet elfoglaló asszony érzékeny, emberséges gesztusa. Hangulatát tekintve a kép mintha csak egy Zola-regény tetszőleges jelenetének vizualizálása lenne, a korabeli kispolgárság–talán felsőbb rétegének–életében meglévő negatívumok, visszásságok, a látszólag könnyebb, örömtelibb boldogulás mögött rejtőző gyötrelmek kíméletlen feltárásával. Ehhez tökéletesen illeszkedik Thorma naturalista stílusa és formanyelve, a sötét tónusok, fekete és barna színek erőteljes alkalmazásával, a háttér sejtelmességet kölcsönző füstös modellálásával. Ami természetesen sem Jules Bastien-Lepage, sem Hollósy Simon impulzusaitól nem függetleníthető.

A soron következő tematikus egység a portrék–és a portrészerű darabok–bemutatására szorítkozik. Itt elsőként az a kép emelendő ki, mely nemcsak az életmű, hanem a teljes magyar portréfestészet egy emblematikus darabjának számít: Bilcz Irén képmása. A nagybányai görög katolikus pap lányáról, Iványi-Grünwald Béla feleségéről férje mellett Ferenczy Károly is festett portrét, ám mindezek közül kimagaslik Thorma János alkotása. Az a mű, melynek zöld-arany háttere egyértelmű szecessziós törekvés, s talán valamelyest több is annál, mivel a szigorú, merev beállítással, a majdhogynem teljes profilú arcábrázolással, annak metszően kirajzolódó éleivel kiegészülve e darab egésze szándékosan komoly archaizáló, már-már bizánciasnak, középkoriasnak tűnő jelleget ölt magára. Ez az attitűd talán magyarázható azzal a ténnyel, miszerint a modell görög katolikus családból származott, ám e feltevésnél talán közelebb vihet az igazsághoz a művészi törekvés vizsgálata. Úgy tűnik, a régies, archaikus stílussal Thorma az időtlenség állapotát szerette volna tolmácsolni, a női szépség konvencionális, hagyományőrzőbb mivoltát megragadni. Az ábrázolásmód igencsak távol áll a realistától, sokkal inkább elvont és idealizált. Nem egy hús-vér, elérhető közelségben lévő, a saját valóságunkban érzékelt nőalak tárul a szemünk elé, hanem a szakralizált, felmagasztalt női szépség fogalmának elvont, távoli, elérhetetlennek tűnő eszményképe.

Bilcz Irén képmása (1892)

Ennek a megközelítésmódnak a teremben megtalálható ellentétpárja a Táncosnő című festmény, a maga túlfűtött, erotikus, hirtelen és közvetlen, szinte már nyers jellegével. A megfestett nő itt már egyértelműen egy hús-vér alak, akivel szemben Bilcz Irén–ez fakadhat persze az eltérő társadalmi rangból is–kimért és távolságtartó. A kontrasztba állítás talán nem haszontalan: prezentálja, hogy Thorma milyen kiválóan tudta megragadni mindkét, egyébként markánsan eltérő nőtípust. Egészen különböző felfogásmódot alkalmazva mindkettőből kihozta a maga teljes szépségét.

A portré-terem e felvázolt kettősségtől eltekintve is nagyon összetett. Gyakoriak ugyanis a státusz jellegű portrék, vagyis az olyan képmások, melyeken modelljük ábrázolt és betöltött társadalmi szerepe dominál. Ezek közvetlenül vagy közvetve jelentkezhetnek: az 1900 körül megfestett Férfi portréra az előbbi jellemző a különböző rendjelek felvonultatásával, míg például Dr. Lovrich Sándor egészalakos, álló képmására az utóbbi, a férfi intellektuális, doktori méltóságából fakadó erőteljes és magabiztos megjelenésével. A jellegzetesen feszes testtartás a személyiség–talán társadalmi állásából fakadó–határozottságáról, kiegyensúlyozottságáról árulkodik. Mindezek mellett a kiállítás ezen részén megtalálhatóak sokkal közvetlenebb, nem státusz jellegű képmások is, úgymint Dr. Lovrich Gyula és felesége kettős portréja. Bár a modellek itt is a Lovrich családból valók, a festmény elsősorban mégsem a rangot, a komoly szerepet közvetíti. Az asszony állát kezével támasztja meg, ettől a póz és az egész kép az előzőeknél sokkal fesztelenebb, kevésbé beállított lesz. A megjelenített szféra jóval közvetlenebb jelleget ölt, a szereplők közelebb állnak a nézőhöz, annak személyes dimenziójához. A státusz jelleg itt nem érvényesül, a hangulat emberibb, pozitív értelemben kispolgári. A terem legtöbb portréján erősen jelen van a francia naturalizmus, a Julian Akadémia hatása, főleg a sötét színek alkalmazásában, az erős árnyékolásban, a teljességgel árnyékba borított, olvashatatlan nagyméretű foltokban. Utóbbi jellegzetesség talán a Csókolózók című képen érhető tetten leginkább.

A harmadik csoport anyagát a történelmi témájú festmények és a zsánerképek adják. Előbbiek közül kiemelkedik az 1896-os Milleneum alkalmából festett Aradi vértanúk, pontosabban a monumentális kompozíció egy tanulmánya, továbbá a művésznek élete végéig munkát biztosító, állandóan továbbgondolt, módosított Talpra magyar. Az, hogy az 1800-as évek legvégén Thorma festészetében nagyobb hangsúlyt kaptak a sokalakos, elbeszélő jellegű, népi életképek, minden bizonnyal összefüggésben állt spanyolországi utazásával, melynek során a híres Velázquez-i bodegonok egész sorával találkozhatott. Emellett egyes képein Munkácsy Mihály hatása is plasztikusan nyomon követhető: a Kártyázók (Vasárnap délután) például a Tépéscsinálók vagy az Éjjeli csavargók hangulat- és formavilágát idézheti elénk. Emellett a kategória fontos felvonultatott műve az Október elsején is.

Az eddigiek alapján is nyilvánvalóvá válhatott a bevezetésben kifejtett tény, miszerint Thorma János munkásságában tetten érhető egyfajta művészi konvencionalizmus. Lévén, hogy egy korszakhatáron állva a két lehetőség közül a korábbi felé húzott. Ez a jelenség stilárisan és tartalmilag egyaránt érvényesíthető festészetére, lényegében az összes témája azt mutatja, hogy egy másfajta idillt keresett, mint az őt követő generációk.

Igaz ez a Húsvéti kenyérszentelésre is, melyen a nagybányai lét szépsége bontakozik ki–az ortodox templommal–, a kép tárgya tehát nem újító, harsogó, progresszív, a festő színteréül nem a nyugat-európai szalont választja, hanem a magyar vidék valóságát jeleníti meg. Stilárisan azonban mégis ez a kép a tárlat fordulópontja, hisz itt érződik először komoly váltás az előzőekhez képest. Eme átalakulás oka az életrajzban az 1907-es évnél keresendő, amikor is Thorma a budapesti Nemzeti Szalonban megismerkedik Paul Gauguin művészetével. Az egykori francia tőzsdés „elhozza” festőnk életébe a váltást, és a néhány éve még Czóbelékkel hadakozó, Ziffer Sándort még 1920-ban is „Istentelen neósként” aposztrofáló Thorma önként fordul a haladó nyugati tendenciák felé. A naturalizmussal szakítva, de a neósok Matisse-i irányelvétől továbbra is idegenkedve, egy újfajta festészet megvalósítását tűzi ki céljául, melynek során már nem történeteket mond el, hanem impressziókat, pillanatképeket rögzít lírai stílusban, főként a tiszta Gauguin-i színfoltok alkalmazásával. Főleg tájképeket megalkotva egyfajta késői plen air stílust hoz létre, melynek színhasználata merőben más lesz, mint az eddigieké. A sötét tónusokat, az erőteljes fekete és barna alapokat, rajtuk a kék foltokkal felváltják az üdébb, világosabb, rikítóbb, általában sárga, zöld és világoskék színek.

Húsvéti kenyérszentelés (1912-1918)

Mindez jól nyomon követhető a kiállítás következő, negyedik fő egységében, a természeti képeken, azon belül például a Majálison, a Kirándulókon és a Tavaszon, majd zárásképp a kései korszak java részt női aktokat bemutató művein. A látogatónak az lehet az érzése, hogy a tárlat e ponton szinte kinyílik, mintha a teret is tágasabbnak éreznénk az üde színek, a tájképek mélyen befelé nyúló, térben kimélyedő jellege miatt, mely egyértelmű kontrasztban áll az eddigi portrék, zsánerek zárt világával. E festmények értelmezése jóval nyitottabb, a címek is azt mutatják, hogy az 1910-20-as évektől Thorma már impressziókat örökít meg, mindazonáltal természetesen nem impresszionista stílusban. Monet és társai formanyelvétől nagyon távol helyezkedik el, ehelyett végig Gauguin-hez igazodik, az általa kijelölt úton halad lényegében 1937-es halálig.

Thorma János életműve fontos helyet foglal el a magyar festészet történetében. Mint azt a leírtak is alátámasztották, egyaránt továbbörökítette az őt megelőző kor nagyjai, a realizmus és főleg Munkácsy Mihály törekvéseit, valamint a naturalizmust a korszak felső határáig eljuttatva, implicit módon az új neós generációt is útjára indította, hogy aztán maga is változtasson még egyet oeuvre-jén, a kortárs áramlatokhoz felzárkózva. A Magyar Nemzeti Galéria által megrendezett seregszemle a festő első gyűjteményes kiállítása Budapesten (leszámítva az 1939-es rövid tárlatot), mely magas szinten megy tovább az egy évvel ezelőtti Ferenczy-tárlat által kijelölt úton, századfordulós művészetünk mind pontosabb és szakszerűbb megismerése felé.