RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

A MŰVÉSZET ÉL, A SZOBRÁSZAT VIRUL

2013-08-26 08:14:14 Kovács Gergely

Karinthy Frigyes lírájára szokás azt mondani, hogy annak főként korai periódusában dominált a formai bravúr és a sziporkázó ötlet, míg későbbi időszakában–noha a virtuozitást ekkor sem nélkülözte–inkább a formai egyszerűségén keresztül felszínre törő, szent köznapiságával hatott.

Nos, amennyiben e folyamatot a visszájára fordítjuk, egy olyan lineáris fejlődési pályát kapunk eredményül, mely kísértetiesen hasonlít Körösényi Tamás fájdalmas hirtelenséggel megszakadt életművére. A posztmodern szobrász koponyája körül tett műcsarnoki utazás ugyanis szemléletesen körvonalazza az általa megtett utat: a kezdetek konvencionálisabb külső megnyilatkozásaitól elindulva, egészen az utána következő két évtized úttörőnek minősülő sziporkáiig.

Miközben–akárcsak Karinthynál–a mélyről jövő gondolatiság, a konceptualitás az oeuvre egészét áthatja, a 70–80-as évek terrakottáin, érméin, bronzszobrain valóban egyszerűbb eszközkészlettel, egy hagyományosabb felfogásmód szerint kerül kifejezésre mindez. Ami nem azt jelenti, hogy Körösényi korábbi alkotásainak ne lenne ugyanúgy szerves részük az ötlet, az él, ad absurdum az élc–mint azt A kinövéseket le kell nyirbálni! című érmesorozaton, vagy épp a Lenint bemutató, már-már Pinczehelyi Sándor PFZ-kompozícióinak pop art világát idéző plaketteken is láthatjuk–, továbbá ezek a darabok is rendkívül sokrétű, összetett érzelemvilággal bírnak. Az említett érmék fáinak tragikomédiája szuggesztív erejű, a csupaszodó ágak láttán pedig önkéntelenül is felsejlenek bennem a költő sorai: „Megfúltál, úgy öleltelek/Mutatni, hogy ölelj te meg.” Vagyis, a hasonlóképp polarizálódó pályafutások mellett, az élet sötét oldalának a sajátos humor felől való megközelítése is egy létező analógia.

Az ironikus hangvételt sem nélkülöző bronzműveket mégis egyfajta–az anyagból is fakadó–hideg realitás jellemzi elsősorban, szemben a 70-es évek terrakottáin (pl. Táncsics) előtérbe kerülő, emberibb, de (tisztán) negatívabb emóciókkal: a melankóliával, a lemondás illetve az elmúlás érzetével. A Mű-terem című sorozaton érzelmek kész tárháza jelenik meg, ám ezek közül, az összképet tekintve, inkább a melankolikus jelleg az uralkodó. A fehér alakok sokaságának hátulsó szekciójában egy fából-vasból eszkábált emberi „vázszerkezettel” is találkozhatunk, mely jelzi, hogy a teremtés koronája önmagában (biológiailag) nem több egy egyszerű, élő organizmusnál, igazi arcát, személyiségét kizárólag a különböző érzések felszínre kerülése adhatja meg neki. Ilyen mély érzelmességgel, moralizáló szándékkal a bronz darabokon ritkábban szembesülünk. Így azt is elmondhatjuk Körösényi plasztikájáról, hogy esetében a forma, az anyag és a technika állandó összhangban van a stílussal, ezek együttesen pedig a teljes mondanivalóval. Az igazi mesterekhez méltó felfogásmód olyan nagyságokkal rokonítható, mint a márványt az élet eredetein való elmélkedésre, míg a fát annak ellentmondásainak viharos kifejezésére alkalmasnak tartó, Constantin Brancusi.

Igaz, hol nagyobb-hol kisebb intenzitással, a kiállítást összességében mégis a személyes érzések, az egyéni tragédiák, boldogságok kivetüléseként érzékeljük, jóllehet oly módon, hogy azok valamennyi esetben globálisabban, átfogóan tükrözik az emberiség egészének sorskérdéseit, a rendszer egy szereplőjén keresztül. „Nem mondhatom el senkinek,/Elmondom hát mindenkinek”, ugyebár. Kifejezetten ez a magatartásforma tűnik hangsúlyosnak e tárlaton: a tulajdonképpeni kollektív magányból szándékoltan kikiabált intimitás féltve őrzése, közösségünk örömének, gondjának-bajának felszínre hozatala, mely jelenségekről nem tudhat senki, és amelyekről mégis mindenkinek tudnia kell. Ez az attitűd a fő sodorban pedig, ha lehet, még erősebb.

A központi folyosó három nagy teremben kibontakozó, monumentális együttesét–kiegészülve a negyedik helyiség jelentős részét elfoglaló Szellemeimmel–a Tájhangok, az Illeszkedés és az Illeszkedők helyenként kifejezetten tág időintervallumot felölelő sorozatai alkotják. A szobrok vizuális világa folyamatosan változik: a zöld szín hegemóniája fokozatosan oldódik fel egy változatos koloritban, miközben a puhább textúrát, selymesebb, flexibilisebb látványt kölcsönző papírpép fixebb, markánsabb üvegszálas poliészterré, majd gumivá szilárdul. A felvonultatott művek ugyanakkor megegyeznek abban, hogy egyöntetűen magukon viselik alkotójuk 1990 előtti és utáni stílusát, hiszen–a concept és a minimal art hatásait egyaránt megidézve–egyszerre feszegetik a szobrászat műfaji határait, s játszanak el a puzzle-jelleg nyújtotta sajátosságokkal.

Körösényi Tamás: Tájhangok

Mint ahogy állandó e termek esetében a konvencionális rendezői koncepció elvetése is, minek következtében a néző perceptuális, befogadói működése sem hagyományos. A Tájhangok függő, lebegő, elterülő darabjainak–szó szerinti–erdejében a látogató szinte bujkál, elrejtőzik, miközben a megidézett táj közvetlenül szólítja meg a maga ezerféleségével, majd’ mégannyi további értelmezési lehetőséget váltva ki ezzel. S miközben azon gondolkozunk, mennyire jól érezné magát e tárlaton Umberto Eco, a nyitott mű tézisén és az aktív fogyasztói beavatkozás fontosságán töprengve, hamar rájövünk, hogy a kirakós játék-jellegből fakadóan, az egyes darabok megfelelő helyre történő eljuttatása lényegében az emlékezésnek felel meg. Vagy nem pont ugyanúgy illesztjük egymáshoz emlékképeink mozaikkockáit, egy rég nem látott, de soha el nem feledett táj megidézésének reményében, ahogyan azt ezekkel a tárgyakkal is megtehetnénk? Fantáziánk mindehhez persze elengedhetetlen. Amint a költő is leírta, több mint nyolcvan éve, csónakjával a pesti belváros szívének fehér vízén szaladva, s egy víz alatti várost pillantván meg: „És láttam erdőt a levegőben./És láttam kísértetet lepedőben./S távol a kék és tiszta eget/És csillagokat és fellegeket.”

Az emberi képzelet ereje úgy tűnik, megroppanthatatlan. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 21. században, e sajátos papírfelületek, valamint a masszívabb vas- és gumitömbök láttán is hatékonyan működik. A Tájhangok folytatásaként, az Illeszkedés és az Illeszkedők által kialakított művészi térben igencsak megnő az üresen hagyott helyek kiterjedése, mely némi esetlegességet, ezáltal személyességet, egy nagyfokú intimitást kölcsönöz a prezentált szobrászati produktum egészének. Ennek megfelelően e két sorozat leginkább a saját világunk allegóriájaként fogható fel, a maga sokféleségével, továbbá annak az elénk tárásával, hogy életünket éppen mihez igazítva, milyen törésvonalak mentén helyezkedve éljük.

Körösényi Tamás: Szellemeim

E téma, illetve a fragmentált hangulat- és érzelemvilág csúcspontja pedig a Szellemeimben keresendő. Az együttes nyújtotta vizuális jelenség ahhoz hasonló, mint mikor az ember a felhők láttán egyikről-másikról igyekszik elmondani, szerinte mire hasonlít. Fontos hangsúlyozni, hogy a tizenkilenc szobor egyike sem deklaráltan Körösényi valamely szellemét idézi meg, hanem mindannyiunkét. A nyitott formákban bárki megtalálhatja saját démonait, azt a jelenséget, ami felé a magánéletben, a szerelemben, a szakmában félve közelít, és amin szeretne felülkerekedni. Ez utóbbiban lehetnek segítségünkre az itt megjelenő szobrok, melyek különböző színeikkel, derűs hangulatukkal egy csapásra legyőzhetővé teszik a korábban tabukként kezelt nehézségeket. Egy komoly téma, a veszély és a félelem szándékolt megfricskázsával állunk tehát szemben, mintha csak az Az emberke tragédiáját olvasnánk, Madách Imrike után, Istenkéről, Ádámkáról és Luci Ferkóról, Karinthy Fricike által megkomponálva. Hogy aztán a seregszemle záró szakaszában olyan, vállaltan negatívabb töltetű darabok rángassanak vissza bennünket a valóságba, mint a Frankfurti variációk.

A szóban forgó kiállítás A művészet él! címet viseli, ami alapján joggal feltételezhetnénk, hogy a kiállítótérben mindezt alátámasztandó, valós és autentikus érveket kapunk. Ezek szó szerinti kimondása azonban elmarad. A bemutatott alkotások–a címadó sorozatot is beleértve–egyike sem válaszolja meg konkrétan, miért is élne a művészet. És pontosan ezért él mégis. Mert van létjogosultságuk a Műcsarnokban látottakhoz hasonló, nyitott megoldásoknak.

„Pajtás, úgy fest, alulmaradtál/A Tétel és Törvény szerint”, mondhatná Karinthy Frigyes Körösényi Tamásnak, utóbbi művei láttán. Mondhatná, ha nem tudná, hogy bizonyos értelemben épp a tétel és a törvény maradt alul, egy egész másmilyen kánont alakítva ki ezzel. A művészet pedig–eszerint–él!

A művészet él!–Körösényi Tamás egyéni kiállítása; Műcsarnok, 2013.06.13-09.08.