RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

Félig intim

Szigethy Anna Nők, portrék, pongyolák című kiállításáról

2013-05-06 14:11:25 Gellér Judit

Talán a pongyola az egyik legotthonosabb női ruhadarab. Jól esik felhúzni reggel ébredés után, vagy magunkra ölteni a zuhany után. Kilépünk benne a gangra vagy a kertbe – de nem tovább. Nem lépünk át egy ponton: a magán- és a köztér határán. Szigethy Anna nőkről készített portréi is épp ezt, az intimitás és a nyilvánosság, az elrejtés és a megmutatás közti finom határvonalat feszegetik.

Ahogy a pongyolák egyszerre eltakarják és felfedik az emberi testet, úgy tárta elénk Szigethy a különböző női sorsokat, életeket, érzékeny kapcsolatokat bemutató portréit a budapesti Kiscelli Múzeumban, 2013 tavaszán. Az anya, a legfontosabb nő minden ember életében. A puha, bársonyos anyaggal bevont bútorok (Anyu, 2013.), az asztal, a székek, a polc, a könyvek, egy üres virágcserép, mind a konyha helyszínének tárgyai. A konyha, a főzés, a táplálás, az otthonosság szimbóluma, melyet Szigethy a piros és sárga közti átmeneti, meleg narancssárga színnel erősít, a Meret Oppenheimet idéző munkában. Az installációhoz egy tíz evvel korábbi videó (Minden reggel, 2003.) párosul, melyen az alkotó különböző helyszíneken, de mindig magányosan jelenik meg. A konyha, mint a lakás egy intim része, a Sophie Müller álnevet választó nőről készült portré (Portré Sophie Müllerről, 2012.) esetén is hangsúlyt kap. Az akvarellpapírra nyomtatott fotósorozaton, egy üveg bor, a különböző méretű kések mögött lassanként omló falrészlet, egy régi rádió, a gyógynövényes cserépbe szúrt üzenet, a pulton maradt vasaló, mind Sophie életére, életmódjára utaló jelekkel terhelt intim részletekként jelennek meg.

A harmadik portré, (Gudrun - egy berlini táncosnő története, 2012.) az egykori NDK legendás Friedrichstadtpalast-jának táncosa privát fotói és Szigethy jelenkori fotóinak együtteséből, illetve a táncosnővel készített interjúból, múlt és jelen összekapcsolásából álló installáció. A 2011-es Edit képei című sorozat, Szigethy egy korábbi, (nem-helyek) sorozatának képi világával mutat összefüggést, itt azonban, nem a kollektív emlékezés, hanem a személyes élményekhez kapcsolódó helyszíneket járta körül. Természeti és ember alkotta tájak, a tengerbe vezető lépcső, a móló oldalán, az autópálya, a betonlépcső, egy park, sárkányt eregető emberekkel – vajon milyen emlékeik, felszabadult vagy inkább szorongó érzéseik fűződnek ezekhez a helyekhez?

A fekete-fehér bérházakról készített fényképek középére montázsolt színes pongyola-részletek (Városkép, egyszerre, 2013.), asszociációs játékra hívják, valamelyest a voyeur pozíciójába helyezik a nézőt. Vajon melyik ablakhoz tartoznak a ruharészletek, tartoznak-e valamelyikhez egyáltalán? Vajon melyik ablak mögül les ki egy nő, egy hölgy, honnan lép majd ki valamelyikük az erkélyekre, függőfolyosóra? A hatvanas évekbeli panelprogramot is eszünkbe juttató képek, párbeszédben állnak a kiállítótér közepén elhelyezett, szabóbabákra öltött díszes-színes pongyolákkal (Nők, pongyolák, 2013.). A különböző felöltők, a gardróbszobák és butikok kínálatát idézik meg, miáltal a női kiegészítő-gyűjtési szenvedélyre is reflektálnak, azonban a variációk megmutatása sokkal inkább a felsorolás jellegét erősítik, mintsem a választás lehetőségét kínálják. A bábuk elrendezésének módja, egy gyülekező – s egyben kissé fenyegető – női tömeg, egy női hadsereg érzetét keltik, melyet nem csupán a tarka-barka színek és minták oldanak fel, de elképzelve a lehetséges harcos tulajdonosok karakterét, inkább mosolyra késztetik a látogatót.

Az Oratóriumban látható munkák mellett Szigethy a múzeumi környezetre, az intézmény helyszínére is reflektált. Gesztusa nem kritikus, és nem titkos – hiszen a padlóra ragasztott pink színű nyilakkal vezette a nézőket a BTM történeti részére –, munkája azonban nem is előképek nélkül való (vö. többek között, Szentjóby Tamás akciója a Vatikáni Múzeumban, Gellér B. István kiállítása a rozsnyói Bányászati Múzeumban). Akciójával, a múzeum két szárnyát, a különböző érdeklődésű közönséget vonzó tárlatokat kapcsolta össze, bejárásra késztetve a látogatókat.

Szigethy érzékenyen reflektál az őt körülvevő emberekre és környezetre, a művészettörténeti hagyományokat követve és újragondolva, sokszor csak utalásszerűen, mégis összekapcsolja a múltat a jelennel. Bensőséges, finom rezzenéseket jelenít meg munkáiban, óvatosan ügyelve arra, hogy ne áruljon el sem többet, sem kevesebbet mindabból, melyet átél, mindabból, melyet munkáinak szereplői nyilvánosan is felvállalnának akkor, amikor pongyolában lépnek ki otthonukból. Gudrun - egy berlini táncosnő története c. munkája jelenleg a Random13 – Szubjektív történelem csoportos fotókiállításon látható a Design Terminálban.