RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

KÖZKINCCSÉ TÉTETIK

2013-05-27 14:48:59 Kovács Gergely

(Kopott padon üldögélek a Múzeumkertben, gróf Széchényi Ferenc szobrának közvetlen közelében. Előfordul máskor is, ilyen-olyan okból: nyugalmas hely, kiválóan alkalmas gondolatok rendezgetésére. Ez is egy ilyen alkalom, azzal a különbséggel, hogy ezúttal láttam valami olyasmit, ami miatt a szóban forgó gondolatok némiképp más jellegűek. Olyan, vizuális inger keltette élményről beszélek, mellyel jó volna minél több átlagos napon találkozni.)

A Magyar Nemzeti Múzeumban 2013. március 23. és július 21. között megtekinthető Vonzások és változások című kiállítás az intézmény és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány közös rendezvényeként jött létre. Különlegessége, hogy egy egészen speciális körülménytől befolyásolva ad átfogó képet a 18-19. századi magyar festészetről: ugyanis a kiválasztott 120 alkotás mindegyike magángyűjtemény részét képezi. Ily módon a jelentős muzeológiai esemény mellett egy ritka kultúrtörténeti pillanatnak is a részeseivé válunk, hiszen–a szervezők hivatalos állásfoglalásából idézve–„ezek a képek csak néhány hónapra bújnak elő a magángyűjtemények védett és a külvilágtól elzárt világából, hogy azután ismét hosszú időre láthatatlanokká váljanak a nagyközönség számára”.

A tárlat célja mindenekelőtt persze a feltüntetett korszak művészetének precíz bemutatása, kronologikus rendben haladva, melynek megfelelően a nyitó részlegben jelentős darabok bontakoznak ki előttünk a 18. századból. Abból az időszakból, mellyel hosszú idő után egy békésebb évszázad köszöntött hazánkra, minek következtében egy–eszmei hátterét főként a felvilágosodásnak köszönhető–kulturális felzárkózás vette kezdetét. A képzőművészet terén mindez erőteljes barokk impulzusok befogadásában nyilvánult meg, s a Bogdány Jakab és Stranover Tóbiás által festett, madarakat, növényeket, gyümölcsöket ábrázoló csendéletek, az általuk közvetített idillel az adott történelmi háttérre is reflektálnak. Mindez nem direkt utalásként, csupán allegorikus párhuzamként értendő. A későbbiek során a kiállítás pedig ettől az attitűdtől–és egyben a csendéletek világától–távolodik el fokozatosan.

Meg kell jegyeznünk, hogy az első teremben 19. századi festmények is vannak, a helyiség egészét pedig mérhetetlen–műfaji, hangulatbeli–sokszínűség jellemzi. A jelenséget reprezentálandó képsort Mányoki Ádám klasszicizáló késő barokk stílusú, előkelő személyeket (például II. Rákóczi Ferenc feleségét, Sarolta Amáliát, Hessen-Rheinfels-i hercegnőt) ábrázoló portréi nyitják. Jellemzésükkor olyan szavak-művészettörténeti terminusok jutnak elsőként eszünkbe, mint a szigorúság, a merev testtartás, a társadalmi hierarchiában betöltött szerep érzékeltetése végett beállított pózok és az erős fény-árnyék hatások. E képeket Bogdány és Stranover már említett, barokk csendéletei követik, hogy aztán ismét átadják helyüket a portré műfajának. Donát János és Canzi Ágost művei azonban eltérnek az eddig látottaktól, a maguk klasszicista jellegében, formavilágában, letisztultságában. Az irányzaton belül is egy külön szigetet látszanak képezni Barabás Miklós munkái, az oldalfalon egymás mellett elhelyezve, beékelődve a Donát-féle, tipikusan a bécsi akadémia és Martin van Meytens hatásait tükröző képmásai közé. A Három hintázó leányka a kései klasszicizmusnak már-már a biedermeierbe áthajló válfajának lenyomata. A szereplők elrendezése meglehetősen kimért, arisztokratikusnak tűnő, a középső leánynak a hintázás hevében viszont egyik pár cipője leesett. A játék ezen megnyilvánulása némi esetlegességet csempész a darab fegyelmezettnek szánt világába, kifejezve, hogy a megjelenített személyek–mindennek ellenére–még gyerekek. Noha tekintetük, vonásaik, gesztusaik már jelzik, hogy hamarosan beállnak azon nőalakok sorába, akiket festőjük a mellettük lévő képeken örökített meg. Az Anya gyermekével című festményen például a társadalmi konvencióktól kötött fegyelmezettség és mesterkéltség, egy szigorúbb pozitúra manifesztálódik az anya esetében.

Barabás Miklós: Három hintázó leányka (1849)

A kiállítás folytatásaként a következő terem első falain még a 19. századba átnyúló barokk hatások jelentkeznek Szentgyörgyi János virágcsendéletein. Sőt, Borsos József A bál előtt című képén némileg Velázquezt, egészen pontosan a Las Meninast is felfedezni véljük a tükör szerepe, és az előtte álló úrihölgyek, az általuk közvetített hangulat, a sajátos környezet következtében. Ez persze kevésbé értendő barokk jegyként, esetében sokkal inkább a spanyol mester átfogó iránymutatásáról van szó, a későbbi korokra nézve. Ráadásul a központi nőalakra, vagyis a bálra készülődő főszereplőre egy fölötte lógó képről nyilával éppen Amor lő rá, utalva az esetlegesen közeledő szerelem kibontakozására. Ez az elvont utalásként megjelenő all’antica motívum egy tipikus klasszicista elem. Annak kapcsán pedig, hogy az antik toposzok megelevenedése mennyire volt fontos az irányzat magyarországi fejlődése során, elegendő a Festetics György által szervezett keszthelyi Helikon ünnepekre gondolnunk.

A rendezői koncepció nagyságát méltatandó, fontos kiemelnünk, hogy a 19. század eleji művek sodrában sem érezzük magunkat valamely európai hírű, klasszicizáló késő barokk kastély dísztermében vagy galériájában. A kiállítótér ezen része ugyanis–az előzőhöz hasonló módon–semmiképpen sem egy szigorú narratívában bontja ki a magyar klasszicizmust, a rá talán legjellemzőbb, arisztokrata-portrék egymás utáni „felsorolásával”. A rendezők e sort szándékosan megtörik, így a tárlat mozgalmasabbá, gördülékenyebbé, könnyen befogadhatóvá válik. S hogy mivel sikerül ezt az üdvös fragmentálódást elérni? Olyan összefüggő, a fő áramtól eltérő csoportok közbeékelésével–és szép lassan az általuk képviselt stílusba való átmenettel–, mint amit az id. Markó Károly monumentális tájaiba szerkesztett bibliai, mitológiai jelenetek képeznek, vagy épp azon speciális, játékos képek bemutatásával, mint A festő álma Borsos Józseftől. Utóbbin két gyermek–miközben a művész az igazak álmát alussza–éppen egy tipikusan klasszicista női portrét pingál ki, mely felfogható a szigorúság megtörésének metaforájaként is. Azon attitűd kifejeződéseként, mely a felvonultatott képek elrendezése következtében a tárlaton átfogó értelemben is megvalósul.

Főleg az említett Markó-festmények idilljében felfedezhető egyfajta elvágyódás, melynek célja valamely távolinak tűnő aranykor, esetleg Árkádia zöld mezői, mint az hazánk művészetében, nem egészen száz évvel később, Kernstok Károly vagy Pór Bertalan képein is tetten érhető. Ez a hangulat a továbbiakban egyre csak fokozódik Keleti Gusztáv Vadászat és Erdei tisztás őzekkel, vagy épp Molnár József Pompeji nők című művein. Konklúzióként levonható: az idill, a béke iránti vágy nem esetlegesen, egy-egy helyen felbukkanó sajátosság, hanem a seregszemle e pontján szándékosan beépített és megszervezett tematika. Továbbá, az eddigi témák mellett itt már megjelenik a nemzeti öntudat fontossága is. Erre jó példa Telepy Károly két, Árva vármegye és Diósgyőr várát ábrázoló alkotása. A kiemelt jelentőségű, s ennek megfelelően kiemelten, plasztikusan ábrázolt történelmi épületek azt üzenik, hogy a magyar nemzet állva maradt 1849 után is. Bár a szabadságharcot leverték, az ország pedig monarchiába tömörült az osztrákokkal, a hagyományok azért még élnek, az emlékek, az örök értékek elpusztíthatatlanok.

A század második felébe végérvényesen átvezető, ovális terem falain már a magyarországi művészet következő fejezetének olyan jelentős alakjai kaptak helyet, mint Paál László, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula vagy Rippl-Rónai József. Ha a helyiség középpontjában megállva szétnézünk, magunk körül a fekete–de legalábbis a nagyon sötét tónusok–abszolút dominanciáját érzékeljük, melyet megtör Munkácsy Poros útja, Lotz Károly Lotz Kornéliáról festett portréja valamint Benczúr Koszorút a mamának című képe. A jobb oldali falszakaszon egymás mellett bontakozik ki ez utóbbi Benczúr-mű, továbbá Munkácsytól a Készülődés a papa születésnapjára, Rippl-Rónaitól pedig A Nagymama köszöntése. E koherens, tematikus csoport egyes darabjait összeköti a virág motívuma, az ajándékozás gesztusa illetve a kontextus, melyben mindez kibontakozik: a család. Az itt körvonalazódó finom érzelemvilággal, meghittséggel szemben az átellenes fal jóval durvább az Ásító inassal és az Ordító suhanccal (utóbbi a Trilógia első részeként, 1881-ben festett Krisztus Pilátus előtt egyik figurájához készült tanulmány).


Munkácsy Mihály: Készülődés a papa születésnapjára (1882)

A kiállítás eme fejezetét követően végképp különböző blokkokra oszlik annak mondandója. Ezek között említendőek a Lotz-féle mitologikus képek, Mészöly Géza falusi zsánerei, Csontváry Kosztka Tivadar három festménye (a Piros ruhás gyermek szemeit szinte ugyanúgy, ugyanolyan erővel fordítja jobbra, a nézőre, mint a festő maga híres Önarcképén, az ezzel párosuló, felnőttesen, összefont ujjak rendkívüli szuggesztív erőt biztosítanak az alaknak) illetve az egyes történelmi témájú művek. Liezen-Mayer Sándor vásznain Kotromanic Erzsébet profilja, mint a 14. század zord, szigorú nőalakjáé körvonalazódik. Hasonlóan plasztikus lenyomatát adja Madarász Viktor történelmünk két mártírjának, a Wesselényi-összeesküvésben kulcsszerepet vállaló, majd mindezért 1671-ben a bécsújhelyi börtönben kivégzett Zrínyi Péternek és Frangepán Ferenc Kristófnak. A festő kettejük alakját az előtérben helyezte el, így még szemléletesebb, ahogy a vesztőhelyre történő elhurcolás előtt elbúcsúznak egymástól, sőt, úgy tűnik, mintha az idősebb, tapasztaltabb Frangepán bátorítaná is a fiatal Zrínyit. Egy klasszikusan „csendes” képről van szó, melyből szinte kihalljuk a plasztikus, emocionális párbeszédet felépítő suttogást, a gesztusok, a mimika tolmácsolásával. E történelmi csoportban egyéb iránt sok helyütt találkozhatunk a bú, a ború, a komorság érzésével és az ezekhez párosuló sötét színekkel. Olykor felfokozott érzelmek tárulnak elénk, melyeket később a csendes belenyugvás követ. Hogy aztán újra megéljük a dicsőség, a diadal lehetőségének felvillanását, majd az ezt követő visszahullást.

Az utolsó szekcióban egy hosszabb folyosón fut ki a tárlat Böhm Pállal, Deák-Ébner Lajossal, majd a müncheni iskolához való kapcsolódásból fakadó finom naturalizmussal, Hollósy Simonnal, Ferenczy Károllyal. Ezen a ponton szinte elköszön a nézőtől az eseményt népszerűsíteni hivatott festmény: Vastagh György Fiatal lány szegfűvel című portréja. Kétségtelenül van valami hívogató, valami csábító az enyhén a fogak közé zárt virágszárban, az előrebukó kalapban, a beárnyékolt szemekben, a tekintet egészében. Minek következtében feltétlen reflexként, szinte akaratlanul is ízlelgetni kezdem magamban a tárlat címét. Vonzások és Változások… És ekkor valahogy sok minden letisztulni, megvilágosodni látszik.
 

Vastagh György: Fiatal lány szegfűvel (1880-as évek második fele)

A kronologikus rendben haladó, mégsem szigorú, egyhangúvá vagy vontatottá egy percig sem váló seregszemlén ugyanis a képek egyes izolált (így a befogadást könnyítő), de valahol mégis végig összefüggő (azaz a tudományos művészettörténeti narratívát tartani képes) csoportjai vonzzák egymást, hogy aztán két-három festmény megtekintését követően megváltozzanak, s helyet adjanak egy újabb egységnek. Ugyanilyen látványos az a tendencia is, ahogyan a magyarországi művészet–magát az európai vérkeringésbe integrálva–vonzza, magáévá teszi a nemzetközi fejlődési folyamatokat, melyeken ugyanakkor változtat is, egy-egy saját téma, felfogás- és megközelítésmód hozzáadásával specifikusan magyarrá téve őket.

S végső soron a kiállítás egy olyan szemléletet vonz magához, mely örömteli módon változtat bizonyos konvenciókon. Ez a szemlélet pedig nem más, mint a rejtőzködő, a magángyűjtemények mélyén lappangó–ám megkérdőjelezhetetlenül első vonalbéli–remekművek bemutatása egy ilyen volumenű esemény keretein belül. Melyhez hasonlóból többet is szívesen látnánk a jövőben!