RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

MÁSIK MAGYARORSZÁG

2012-12-10 11:07:22 Kovács Gergely

Minden múzeumi tárlat, kiállítás alapvető ismérve, hogy adott keretek között egy alternatív valóságot reprezentál nézőinek. Ez a tény különösképpen igaz a november 10. óta megtekinthető, rendkívül találó címet viselő Bukta Imre-tematikus kiállításra a Műcsarnokban. Esetében a legnagyobb–elsősorban nem is művészettörténeti, hanem szociológiai–kérdés az lehet, hogy mennyire tudja a kiállítótérbe lépő kultúrafogyasztó „magáévá tenni” ezt a másik világot.

Mint azt Gombrich is kifejtette1, a műalkotásokhoz való viszonyunkat eleve befolyásolja kulturális hátterünk, így fordulhat elő, hogy az európai ember egy tetszőleges keleti műtárgyat talán nem tud oly módon feldolgozni, mint Vermeer: Delft látképét, amelynek eszmei hátterével kapcsolatban rengeteg tapasztalata lehet. A Bukta-kiállítás egyik érdekessége, hogy – bár magyar művész hazai tematikájú seregszemléje – ,átlag látogatói számára az előző példát követve inkább a keleti műtárgyhoz válhat hasonlóvá, eleinte legalábbis. Mert mindannyian sejtjük, tudni véljük, hogy valahol van egy másik Magyarország, néhányan talán láttuk is, azt hittük, értjük, érezzük, de hogy igazán megismerkedjünk távoli, idegen szférájával, hogy annak szerves részévé váljunk, a hétköznapi életben nemigen nyílik alkalmunk.

Bukta Imre: Bótba ballagó ember (2009, olaj-vászon)

Ilyen rögtönzött társadalomismereti kirándulásra kínál vizuális úton, a képzőművészet formanyelvén keresztül lehetőséget a kiállítás, méghozzá nagyon plasztikus módon. Utóbbi nem csupán az első terem A ház című videoinstallációja által megalapozott hangulatnak, a mű keltette hangok, a belőle kinéző lakók látványának hatására kialakult életérzésnek, impressziónak köszönhető, mely kiegészíti az olajképek befogadása és értelmezése során bennünket érő ingereket, és amely az egész ábrázolt világot életre kelti. Mindemellett a rendezői koncepció jóvoltából azt érezhetjük, hogy folyamatosan elmerülünk a körülöttünk képződött valóságban, mivel a művek hangulatvilága, a csoportosított tematikának köszönhetően egyre erősödik. Szép lassan levetkőzzük a kívülálló ismeretlenségét, lelkünkben a társadalom perifériáján élők gondjaival már a falu szíve, majd a pereme felé sétálunk, s nem pedig a Hősök terétől az ’56-osok tere irányába. A fővárosról elsősorban Bukta Imre, és nem pedig a Műcsarnok falai miatt feledkezhetünk meg. Ez a másik Magyarország, melynek itt és most részesei vagyunk csizmásan, kócosan, biciklisen.

Az időben egyébként nemcsak az ábrázolt jelenetek, tárgyak látványa miatt megyünk vissza, hanem művészettörténetileg is, hiszen a művész előbbiekben felvázolt újabb stílusától régebbi, individuálmitológusi2, konceptuális önmegvalósítása felé haladunk, melynek során az agrárvilág kerül előtérbe. Az olaj- és a papíralapú, vegyes technikával készült képeket elnézve nyilvánvaló, hogy Bukta festészete a közelmúltban melankolikusabb irányt vett, az alkotó előszeretettel moralizál, mereng el egyes sorskérdéseken. Az is igencsak szemléletes, hogy a hagyomány negatív átalakulása, az erkölcsi értékek elzüllése, az épített környezet elenyészése és a természet kiüresedése, elidegenedése visszafordíthatatlan és állandósult folyamat, melyért maga az ember a felelős, és amely fokozatosan alakult ki.

Úgy válunk a részévé e romlásnak, hogy apránként kapjuk meg különböző adalékait, az ablakon leskelődő embereket, a romos udvarokat, a felégetett gyümölcsösöket, kivágott erdőket. E felsorolt szegmensek különböznek egymástól, de a belőlük involválódott összkép homogén. A megelevenített bomló világban fontosak a kiragadott emberi kapcsolatok, melyek kifejezhetnek hierarchikus alá-fölérendeltséget (A polgármester példát mutat) vagy családi köteléket (Nagymama unokája). Utóbbi esetben nem egyszer a generációk közötti különbségek kiélezése érhető tetten, mely felelőssé tehető a kialakult helyzetért. A példaként említett festményen például az unoka „Nagyi” feliratú trikóban, kezében fűrészt tartva éppen fák sorának kidöntése után ölt testet.

Bukta Imre: Krumplievők (1996, fotó)

A kiállítás sorsfordító alkotásának a Krumplievők című fotót érzem. A Van Gogh-modernizáció szomorú szerepe e kontextusban az, ami a kivágott farönk állandóan visszatérő, kísérteties motívumáé: emlékeztetni a nézőt a pusztulás folyamatosságára, állandóságára, arra, hogy ez a világ talán menthetetlenül elveszett. Hisz a fotón ábrázolt téma, a szegénység, a magukra hagyottak gyötrelme eszerint az arles-i zseni óta aktuális probléma. Erre a negatív felismerésre fűzték fel az egész kiállítást. S ez még akkor is igaz, ha a folyamatos enyészeten belül itt-ott felfedezni véljük a kiutat, látunk bizonyos reménysugarakat, ilyen Az év madara és A megye legszebb fája. Bár az öröm, az ünneplés itt is látszólagos, pillanatnyi, ezt az érzést támaszthatja alá a túlságosan felfokozott, élénk színvilág, a dinamika, a zsúfoltság. A felszínes jó hangulat inkább csak talmi csillogás, valódi értéket nem kereshetünk, hiszen a fákat mindenütt kivágják. Az öröm eme elszórt délibábjainál meggyőzőbb, ideiglenesen sorsfordulónak tűnő részlege a kiállításnak, mikor az visszatér a művész 1980-90-es évekbeli konceptuális stílusához. (E teljesen eltérő sziget létrehozása a témán túlmenően azzal az egészen prózai, kiállításrendezői sajátossággal is magyarázható, hogy az Okos táj című, 1993-as monumentális kukoricabábos installáció másik összefüggő felületen nem fért volna el, kizárólag a múzeum hosszanti tengelyének zárófalán.)

Bukta Imre: Okos táj (1993, installáció)

Az agráriumot prezentáló művek rendje, fegyelme azt az érzést válthatja ki a nézőből, hogy itt egyfajta megtisztulás következik, talán mégis van remény, s talán fennáll a szabadulás lehetősége az eddigi világ nyomorából. Ez a gondolat azonban igen hamar szertefoszlik, amint továbbhaladunk a kiállítás végső traktusa felé. A fákat itt már újra kidöntik, a festmények témája pedig ismét a züllés lesz, hogy az abszolút zárásban egy szakrális téma bontakozzon ki, talán a feloldozás manifesztumaként. Vagyis a kiállításról kilépve a nézőben egy másik, valaha szebb, jobb világ eltűnésének a visszafordíthatatlansága tudatosulhat, de mindenképp pozitív eredmény, hogy Bukta művészetén keresztül legalább betekintést nyerhetünk mindebbe. Ebben az esetben a képzőművészet közvetítő szerepe talán egy utolsó mentsvárként tűnik fel, a látottak cselekvésre ösztökélhetik a nézőközönséget. Így aztán „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen,–hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.” 3

1 Ernst Hans Josef Gombrich: A múzeum múltja, jelene és jövője. Café Babel (1994) 4. évf., 14. sz., 33-50.

2 Beke László-Gábor Eszter-Prakfalvi Endre-Sisa József-Szabó Júlia: Magyar művészet 1800-tól napjainkig. Corvina, 2002, 380.

3 Radnóti Miklós: Nem bírta hát…–Dési Huber István emlékére (1944, február 29.)