RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

Megélt sorsok

Marc Chagall és Ámos Imre a Magyar Nemzeti Galériában

2013-11-05 10:26:12 Kovács Gergely

„A háború nem ismeri az emberi ént! Énünknek el kell vesznie a harcban.” A témát különféleképpen dolgozta és dolgozza fel megannyi alkotó: írók–költők, képzőművészek.

Az idézett kíméletlen Hemingway-tézishez hasonlóan ragadja meg–a Goya-i hagyományt folytatva–többek közt Picasso Guernicája: a kubizmus emblematikus és monumentális fő művével a festő a háború miatt érzett megrendülését, haragját és keserűségét ordítja ki magából, miközben alakjai, e szándékoltan személytelenített lidércek egy az embertelenség teremtette masszává olvadnak. Vagyis a példa a fegyverek dúlásából fakadó borzalmak konkrét lenyomatát szolgáltatja.

A felvázolttól eltérő utat választ e tematikában Marc Chagall és Ámos Imre, méghozzá a valóság egy szándékolt torzképét alkotva meg, melybe nyakig merülve megkísérelnek tudomást se venni az épp ténylegesen megtörténő, fejük mellett elzúgó eseményekről. Mindez úgy fest, az orosz mesternek sikerült jobban (avagy kíméletesebben, egyszersmind igazságosabban szólva: szerencsésebben), oeuvre-je teljes egészében megőrizve a maga kedves álomvilágát. Vele ellentétben a szentendrei Ámos alakfantáziái–azzal együtt, hogy ugyancsak kerülik a konkrét jelenségek megörökítését–az első perctől fogva negatívabbak, diabolikusabbak, pályája és élete legvégén pedig, a „kísértésnek” engedve, immáron a végítélet harsonájának valóban hallható szólamát, az izzani kezdő pokol katartikus vízióját örökíti meg.

A Magyar Nemzeti Galéria páros időszaki kiállítása egy vizuális történelemkönyv adott fejezetének felel meg. A kor lenyomatát a szervezők a megszokottnál is akkurátusabb módon adják meg a temérdek egészfalas szöveggel, idézettel, plakátméretű archív fotóval, noha az igazi, legalábbis egy képzőművészeti tárlat számára igazi narratívát az alkotói gesztus közege látszik szolgáltatni. Úgy is fogalmazhatnánk, azt a bizonyos történelemkönyvet–ami ezáltal rögtön mesekönyvvé is avanzsál, az eseménytől inkább a kikapcsolódást várók legnagyobb örömére–Marc Chagall és Ámos Imre olvassa fel nekünk. Képeik a személyes interpretációivá válnak azoknak a fekete-fehér elemeknek, amelyek a valóság realista manifesztumai, és amelyek egy ilyen szinten a fikción alapuló seregszemle esetében szükséges és hasznos pilléreknek tűnnek.

Chagall álomvilága egészen különleges. A képzelete szolgáltatta tengerben, ebben a csodás szférában a maga érzékeny nagyszerűségével merül el, s ránt magával bennünket is. Ez a folyamat rendkívül gördülékeny, egy pillanatra sem érződik belőle dac vagy harag–de még egyfajta, indokoltnak tűnő megvetés sem–az igazi valóság rémségei iránt. Sőt, annak negligálása olyannyira teljessé válik, hogy a cirkuszi porondok, a kicsavart testhelyzetű, néhol nehezen definiálható élőlények természetellenessége nem is tűnhetne természetesebbnek. A festő több képén önmagát azonosítja a külső szemlélőként megjelenített állattal, általában szamárral. Ide pedig, ha nem akarnám, akkor is egy irodalmi párhuzam kéredzkedne: lehetetlennek tűnik figyelmen kívül hagyni ugyanis a tényt, miszerint a század–illetve e konkrét korszak–egy másik nagy krónikása is megtette ugyanezt, az aktuális világot hihetetlen plaszticitással egy gazdaságként modellezve, egyes szereplőit, prototípusait, mintha mi sem lenne egyszerűbb, állatokként ábrázolva, önmagát a kiábrándult és bánatos Benjámin-szamárral azonosítva, aki már senkinek és semminek sem képes hinni. A fő különbség, hogy Chagall, mint a lélekápoló jóbarát, igyekszik meghagyni nekünk azt a látszatot, hogy minden állat egyenlő. E három szó végére azonban képtelenek vagyunk csak egy pontot tenni, a szóban forgó művészet egyik alapvető erejét pedig éppen az adja, hogy a jól ismert mondat–a jól ismert módon–folytatódik.

A tárlat egyik visszatérő kulcseleme, hogy Chagall e narratíva alakulása során nincs egyedül, hiszen azt a bizonyos könyvet családja is vele lapozgatja, amint annak újra és újra tanúi lehetünk. Talán nem ide tartozik, de a magam részéről kiállításon a szó szoros értelmében meghatódni viszonylag ritkán szoktam–utoljára azt hiszem, a berlini Alte Nationalgalerie-ben volt rá precedens Renoir Nyár című képe láttán. Az a mozzanat azonban, mely időről-időre felvillan, elénk tárva a festőt, oldalán Bellával, a vállán pedig kislányukkal… az valami egészen elképesztően könnyfakasztó. Könnyfakasztó, mert a kiállítás precíz koncepciójából kifolyólag egy jól körülhatárolt részen hű képet kaphatunk az asszony haláláról, valamint arról, ahogyan e tragédiát férje a vásznon feldolgozta. Könnyfakasztó, mert látjuk magunk előtt, amint a kisember a világtörténelem egyik legszörnyűbb korszakába születik bele, majd abban kénytelen leélni gyermekéveit, ifjúságát. De legfőképp azért az, mert elénk tárul, amint e három ember a létező legszilárdabban kötő emocionális habarccsal, a szeretettel arat diadalt otthontalanság, honvágy, áskálódás, kapzsiság, embertelenség, fegyverek, bombák felett. Ez az, ami a kiváló koncepciónak köszönhetően állandóan visszaköszön a seregszemlén, javarészt ezzel sikerül végig fenntartani azt a bizonyos, az elemi erejű feszültségből és a gyászból paradox módon fakadó jóleső érzést.

E ponton pedig őszintén be kell vallanunk (legyen a kijelentés mégannyira is blaszfémia, ad abszurdum a dilettantizmus csimborasszója): jelen kiállításon az embernek az ég egy adta világon semmi kedve nincsen–buta szóval élve–„szakmázni”. Noha a Chagall-oeuvre a mai napig számos megoldatlannak tűnő, de legalábbis további gondolkodásra ösztönző, húsbavágó művészettörténeti kérdést rejteget. Kezdve a percepcióelmélet egyik alapvetésével, a mesternek a kortársaihoz fűződő viszonyával, az avantgárdba való besorolásával, de említhetnénk itt a Hofmann, Greenberg, Danto-féle modernitás-elméletek tükrén keresztül történő vizsgálatát, az expresszionistákra és a szürrealistákra gyakorolt hatásait vagy épp egyes stíluskritikai fejtegetéseket. Mindezek megválaszolására azonban nehezen szánjuk rá magunkat. Helyette fél méterrel a föld felett lebegünk a mesétől megrészegülten, majd egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy a zárást jelentő két monumentális tábla előtt állunk. Melyekkel kapcsolatban felsejlik egy kicsit Munch, egy kicsit Beckmann, de mindenekelőtt a nagyszerű összegzése annak az életútnak, mely képes volt számunkra a világnak azt a síkját prezentálni, amin minden egyes hétköznap annyira szeretnénk megkapaszkodni, és ami–szánalmas, bagatell okoknak köszönhetően–az esetek döntő többségében mégis lehetetlennek tűnik.

A második fejezetre Chagall átadja a mesélést „alteregójának”, Ámos Imrének. Ugyanakkor a „magyar Chagall” megjelölés véleményem szerint elnagyolt, a két alkotó munkássága között jelentékeny különbség tapintható ki. A szentendrei mester jelkészlete, formanyelve eltérő, képi világa álomszerű ugyan, de sokkal direktebb módon, realisztikusabb elemekből komponálva. Utóbbi tény azzal is összhangban van, hogy nála már helyenként „Az ökrök száján véres nyál csorog”, azaz kevésbé tud egy másik dimenziót megidézni, szándékoltan figyelmen kívül hagyva korának állapotát. Az fokozott mértékben utat talál vásznára, mi több, a művész a valóság konkrét leképezését, a rá való reflexiót választja nem egy esetben.

Ámos művészete stilárisan, technikailag is eltér az eddig látottaktól. A markáns kontúrokat egyértelműen elveti, képei füstösebbek, színei visszafogottabbak, pasztózusabbak Chagall-énál. Jóllehet, az idő előrehaladtával e téren komoly változások tapasztalhatók: formái megszilárdulnak, egységesednek, színei elsötétednek, erőteljesebbek lesznek. Ezzel párhuzamosan az addig híven szerkesztett struktúrák is feloldódnak, festményei zömén az egyensúlyi helyzet kibillen, kompozíciói irreálisakká válnak, elszakadnak a realisztikumtól. E két szakasz közül sokkal inkább az előbbi tekinthető több szempontból a 20. századi szentendrei iskola szerves részének. Itt kell megjegyezzük, hogy a tárlaton Ámos Imre sincs egyedül. És nem csak azért nem, mert állandó kísérőjeként végig ott áll mellette Anna Margit–a képsodor egy külön tematikus részletet szentel a művésznek, a férje életében, munkásságában betöltött szerepének–, hanem mert a prezentált művek felvillantani látszanak a kör korábbi és későbbi nagy alakjait, Vajda Lajost, Ilosvai Varga Istvánt és a többieket.

Mint azt említettem, Ámos pályájának utolsó éveiben fokozatosan kiépült késői, apokaliptikus stílusa. Élete 1944-ben munkaszolgálatosként elhurcolva, feltehetőleg szász területen érhetett tragikus véget. Mindez a kiállítás anyagát is nagyban befolyásolja, mivel az utolsó falszakaszokon már szinte kizárólag e késői, katartikus stílus kap helyet. Itt ébredünk fel végleg abból az álomból, melybe még Chagall ringatott minket, s melyet egy darabig Ámos is életben tartott. Beteljesedni látszik továbbá az egész kiállítás, nyilvánvalóvá téve azt is, hogy nem véletlenül esett a választás erre a sorrendre, hiszen a kilépéskor érzett nagy megrendülést, a végső üzenetet csak Ámos Imre pályafutásának vége válthatja ki belőlünk, Chagall-lal mindezt nehezebb lett volna prezentálni.

A távozáskor kissé olyan érzésünk támadhat, mint amikor a középkor embere konstans módon szembesült a tradicionálisan a templomok nyugati falára festett Utolsó ítélet kompozíciókkal. Hirtelenjében nagyon távolinak érezzük Chagall bájosan optimista naivitását, elnyomja azt a harsonaszó, az Apokalipszis lovasainak vágtatása, de mindezek előtt a 20. század emberének előbbieket kiváltó embertelensége.

Vagyis–noha az utolsó fejezet célja a figyelmeztetés–nem éppen a legjobb szájízzel csukjuk be könyvünket, mely múltunk egyik legsötétebb periódusa mellett a művészettörténet egy kimagasló szeletéről is egzakt és élvezetes képet fest. Forgassák minél többen!

 

Chagall–Háború és béke között; Ámos–A háború örvényében 1937-1944
Magyar Nemzeti Galéria, 2013. szeptember 13–2014. január 5.