RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

Szabadulás

A pop-art Magyarországon

2013-05-21 14:11:14 Kovács Gergely

Noha nem a Márai-féle értelemben, s nem is azonos, hanem több mint két évtizeddel későbbi történelmi kontextusban, mégis, legegyszerűbben és legátfogóbban ekként értelmezhetjük a szóban forgó tárlat mondandóját.

Hiszen immáron nincsenek tabuk! Talán e revelatív mondat tárja fel leginkább az 50-es években Angliában kialakult, majd az ezt követő periódusban Amerikából szétáradó pop art lényegi sajátosságát. A művészetet addig gyakran megkötő társadalmi és egyéb konvenciók egyszeriben megszűntek, minek következtében korábban tiltottnak számító témák, formák, kifejezésmódok emelkedtek fel a magaskultúra szintjére.

 

Ha a stílus eme–az élet minden területét átfogó, nagyfokú szabadságból, a különböző korlátok és határok megsemmisüléséből fakadó–aspektusára tekintünk, az előrehaladott recepciótörténet és a bőséges szakirodalom ellenére még ma is szkeptikusak lehetünk, hogy az adott korszakban mindez Magyarországon is megtörténhetett-e. Vajon a 70-es évek során nálunk is ledőltek e tabuk és a hazai művésztársadalom is elindult az alkotói globalizáció eme útján? Ha erre száz százalékban persze nem is volt lehetősége, így az itthoni tendenciák teljes mértékben nem is párhuzamosak a nemzetköziekkel, a szentendrei kiállítás hat kiválasztott művésze (Csáji Attila, Kemény György, Lux Antal, Pinczehelyi Sándor, Tót Endre és Veszely Ferenc) elénk tárja a folyamatot, melynek során e csoport az első lépéseket legalábbis megtette.

A semmiből jövőnek tűnő, forradalmi újdonságok, melyek ezt a változást megalapozták, jelentősen felkavarták azok életét, akikhez eljutottak. A mi generációnknak csak olvasmányokból merített élményei lehetnek arról, milyen hatást váltott ki, mikor a Beatles (avagy–az Elégtétel című páros novella első részéből kölcsönözve, Vámos Miklós után szabadon–a „Bitlesz”) és a Rolling Stones elemi erejű, addig sohasem tapasztalt energiákat felszabadítani képes dalai valahogy átszivárogtak a vasfüggöny láthatatlan repedésein. S talán pont az I want to hold your hand vagy a Satisfaction dallamaira rázzák Lux Antal figurái is ominózus mozgással alsó- és felsőtestüket, kezükben a képzeletbeli (valójában sosem volt) hathúrost pengetve. A Szerenád a tűzjelzőnek című szitanyomattal szemben, egy, a jó rendezői koncepciónak betudható, erős kontrasztként jelenik meg Veszely Ferenc Családja: egy kereszt alapú kompozíció. Utóbbi szereplői kissé zavarodottan, félve, szemükben és gesztusaikban az egymásra utaltság és a kiszolgáltatottság érzésével tekintenek a nézőre. A gulyáskommunizmus csendes, viszonylagos jólétének „élvezői” ők, akiknek boldogulását épp ez a csend teszi lehetővé, ám ez az, ami egyben el is vesz tőlük valamit. A szabadság, az én kiteljesedésének érzését, mely teljes pontossággal definiálhatatlan, de mindenképpen egy olyan komplex és magasabb rendű lelkiállapot, ami a szemben lévő táncosoknak megadatott.


A kiállítás legfőbb erejét pedig eme hangulatvilág megélése adja. Az a sajátosság, az a képesség, mely a huszonéves főket is „visszarepíti” egy általuk közvetlenül sosem tapasztalt világba. E metamorfózis során egyfajta Warhol-i mátrixba csöppenve bizonytalanodunk el saját valóságunkat illetőleg. Az említett kontraszthoz hasonló megoldások miatt pedig, két lábbal a 21. század–létezőnek hitt–talaján állva, a szabad világba kapaszkodva is kétségbe esünk, és körbenézünk, nem nyúl-e utánunk egy kéz valahonnan a steril falakkal tagolt, háromosztatú térben, nem pisszent-e le bennünket valamilyen felsőbb hatalom, mondván, elég lesz már az örömből!

Lux Antal: Szerenád a tűzjelzőnek, 1970 

A pop art egy további–Rauschenberg-i–hívószava volt, hogy ne legyenek ún. „nagy témák”, az ábrázolás szempontjából megkülönböztetett fontosságú tárgyak. Az irányzat filozófiai hátterét biztosító felfogásként egy műalkotás akkor adja a valóság legtökéletesebb és legközvetlenebb lenyomatát, ha minél közelebb marad hozzá. Éppen ezért e művészek képeik témáit a lehető leghétköznapibb tárgyak, használati cikkek, a pop kultúra elemei közül választották ki (mely megközelítésmód jóval egyszerűbb, a pop art-ra kifejezetten jellemző stílust, ábrázolást követelt meg).


A nagy kérdés ennek kapcsán, hogy volt-e ekkor Magyarországon mindehhez felhasználható fogyasztói lehetőség és pop kultúra? Hogy az adott–társadalmi–közegben, az adott körülmények közt adekvát volt-e az amerikai műveken feltűnőekhez hasonló dolgok kiválasztása ábrázolandó tárgyakként? Azt mondhatjuk, e hozzáállás kezdeményei illetve a sajátos pop-tárgyak a 70-es évek elején bizonyos mértékben utat találtak hazánkba. Így a tárlat egyes darabjain is láthatunk Mercedest, Coca Cola-dobozt, Kemény György pedig három fémlap és egy egyszerű csipesz segítségével, páratlan könnyedséggel hozta el hazánkba a nyugati világ egyik legkiemelkedőbb építészeti csodáját, az Eiffel-tornyot, egy kisméretű objekt képében. A darabból sugárzik a specifikus pop-szellemiség, ahogyan megkomponálásával alkotója az irányzat fő elemeit: az egyszerűséget, a közérthetőséget, a hétköznapiságot teszi meg esztétikai kategóriákként, értékmérőkként.


A néhány tipikus jelenség feltűnése ellenére szemmel látható, hogy a fogyasztói kultúra ezen fajtája ekkor még gyerekcipőben járt hazánkban. A művészek kreatív válasza minderre pedig az volt, hogy a kor magyar társadalmának hétköznapjaiban szerepet vállaló használati tárgyakat és egyéb kellékeket tették–a pop art irányelvének megfelelően–művészetük részévé. Így jelennek meg a kiállításon is Pinczehelyi Sándor már-már toposznak számító piros-fehér-zöld paprikái, míg Ital, háló, csillag, Coca Cola című darabjának érdekessége, hogy egyszerre tartalmazza a nyugatról importált tárgyakat a kólás doboz- és a kifejezetten egyszerű kellékeket a haltartó szák képében. Tartalmilag szintén a magyar hétköznapok világát idézi meg Veszely Ferenc már idézett Családja, továbbá Műsor címet viselő szitanyomata. Utóbbi négy TV készüléket ábrázol, képernyőiken, eltérő árnyalatokban ugyan, de ugyanazzal a jelenettel, utalva valószínűleg a régebbi idők televíziózási lehetőségeire, melyek során bizonyos napok bizonyos periódusaiban lehetett, csupán egyféle műsort nézni.

Veszely Ferenc: Család, 1973 

Az imént boncolgatott tematikus szempontból kulcsműnek számít Lux Antal Vándor című alkotása, mely három képen ábrázolja ugyanazt a férfialakot. Kissé megtört testtartása, egyszerűséget sugalló viselete figuráját az imént elemzett hazai témájú körben helyezi el. Mégis, hangulatát tekintve e kép bennem egészen mást idéz meg: Jack Kerouac Úton című könyvének az 1983-as magyar kiadásának borítóján látható, háttal álló, stoppoló férfi fotóját. Ez a–talán véletlen és alaptalan–képzet is azt látszik alátámasztani, hogy a Lux-i Kunstwollen célja ez esetben egyértelműen az adott generáció egyik kulcselemének számító, céltalan bolyongás, a pusztán az élmények és a kaland kedvéért történő, az ismeretlenbe való vándorlás megörökítése. Ezzel a bohém jelenséggel a művész egy igazi egyetemes témát hozott el a leplombált, izolált magyar valóságba, mely–a fogyasztói kultúra szerves részeként–kiemelkedően fontos volt a korszak, a pop art fiatal nyugati generációja számára.


A stílus további fontos ismérveként tárul elénk a seregszemlén a–Roy Lichtenstein-re is oly jellemző–képregényszerűség, az egyes műveknek leginkább az animációs filmek sci-fi-szerű világára emlékeztető jellege. Ez a jelenség szintén a hétköznapi téma és hangvétel, közlésforma keresésével magyarázható, vezérmotívumának pedig Veszely Ferenc képregényét tekinthetjük, mely együttes több, a művész munkásságának és a tárlatnak egyaránt visszatérő elemeként felbukkanó képet is tömörít. Így a családot, a bürokratát, a TV készüléket, a húst mohón faló férfit és még sok más egyebet, melyek ugyancsak releváns jelentéstöbblettel bírhatnak.

Kemény György: Eiffel-torony, 1970

Itt van mindjárt a Mao Ce-tung-ot megörökítő képkocka, mely a pop art egy következő fontos tulajdonságába, művészi önmegvalósításának apolitikusságába vezet át. Arról a nyilvánvaló provokációról van szó egész pontosan, mellyel a honi és a nemzetközi pop-művészek a mindenkori politika felé fordultak. Előbbiek erre különös hangsúlyt fektettek: a magyar pop-alkotóknak azért volt ennyire fontos a politikum, a politikai téma, mert e fricskákon keresztül kellett érvényt szerezniük az irányzat lényegét biztosító tartalmi és formai sajátosságoknak. Egyszerűbben szólva, ha művészetük tárgyává a hétköznapiságot, a transzparenciát kívánták tenni, ezt–különösen Magyarországon–a politikai mondandó átformálásával, sőt, számos esetben egyáltalán a közlésével kellett kezdeni. Ezt a területet kellett elsődlegesen megfricskázni, hogy a legfőbb gát átszakadjon, mivel a politika nem engedte meg számos más téma legitimálását.


Ebbe a tematikus csoportba tartozik Csáji Attila objektje, A haladás kettős szimbóluma. Egy második posztamensként alkalmazott utcakövön egy vörös csillag látható, melybe folyami rák kapaszkodik. Előbbit, az államszocializmus jelképeként, kora–annak komplett politikai garnitúrája és javarészt a társadalma–a haladás jelképeként definiálta. A csillagot a rák, ollóival végzett mozdulata alapján, mintha előre szeretné tolni, ám mivel ez az állat hátrafelé halad, a művész–erőteljes konceptuális indíttatástól vezérelve–azt közvetíti, hogy ez a haladás valójában visszafelé araszolás. Pinczehelyi Sándor Csillag (Utcakő) című szitanyomatán szintén e két elem jelenik meg. Az utcakő egyéb iránt a honi posztmodern egy jelentős rétege számára fontos motívum volt. Felfogható egy örök utalásként 1956 levegőben lógó, állandóan (sikertelenül) a szőnyeg alá söpörni kívánt emlékére. Arra, hogy a felszín, a kirakatba tett, látszólag mindenki által tisztelt és elfogadott, jólétet hozó rendszer attribútumai alatt elpusztíthatatlanul működtek és léteztek eme évek-évtizedek során is a változást akaró erők.

Csáji Attila: A haladás kettős szimbóluma, 1970

S hogy mindez hogyan illeszkedik a nemzetközi tendenciákhoz, hogy kimutathatók-e párhuzamok a 70-es évek magyar pop művészei valamint Warhol, Lichtenstein, Rauschenberg, Kitaj munkássága közt, annak részbeni feltárásához azon berlini múzeumokat hívnám segítségül, melyek rendkívül jelentékeny pop-anyaggal rendelkeznek. E kontextusban elsősorban a Hamburger Banhof-ban 1996-ban berendezett Marx Collection-ről illetve a Neue Nationalgalerie, az 1945-1968 közötti időszakot felölelő gyűjteményének szóban forgó részlegéről van szó.


Konklúzióként úgy fogalmazhatunk, hogy noha a magyar pop art egy az egyben történő beillesztése a nemzetközi művészet vérkeringésébe–a teljesen eltérő állami, társadalmi, gazdasági háttér miatt, mint erre a szentendrei kiállítás címe is reflektál–lehetetlen, mégis, szinte minden fő kategóriában, az irányzat valamennyi releváns kritériumának terén megfigyelhetők bizonyos kapcsolódási pontok. Így köthető a nyugati szcénához a politikai jelleg, mely a stílus atyja, Andy Warhol számára is igencsak fontos volt, elég, ha a Hamburger Banhof-beli monumentális, Mao Ce-tung-ot ábrázoló nyomatára gondolunk. A mű kisméretű reprodukcióját–rózsaszín-sárga színekben–a Neue Nationalgalerie-ben tapéta gyanánt is felhasználták, fokozva a tárlat hangulatát, emelve a befogadás élményét, hisz az ily módon kialakított környezet révén még inkább azonosulni tudunk az adott korral. Hát még, hogy mindeközben egy videó háttérzenéjeként a Yellow submarine szól, vagyis a bevezetésben felvázolt hatás e térben ténylegesen meg is valósul. (Itt jegyzendő meg–az egyéb iránt nagyfokú műfaji sokszínűség mellett–a szentendrei kiállításon a videó fájdalmas hiánya.)


A politikum mellett a tipikus pop art-témák is javarészt egyeznek. Bár, mint említettem, a magyar művészek kisebb arányban használták fel a globalizálódó világ jellegzetességeit, mivel kevesebb lehetőségük is nyílt a velük való érintkezésre. Nagyobb ezek megjelenésének aránya Warhol vagy Lichtenstein művészetében, nem is szólva a korszak, a pop-világ hírességeiről, Elvis Presley-ről vagy Nastassja Kinski-ről. A fogyasztói társadalmi kritika, mint elsődleges képalkotó elem azonban ugyanolyan formában, ugyanolyan gondolat mentén bontakozik ki Warhol Reklámokat ábrázoló darabjain, mint Veszely Bőséggel című litográfiáján. Ezek mellett pedig a formanyelv, a színezés, az egyes technikai sajátosságok is többé-kevésbé párhuzamosak.
Hazánk 70-es évekbeli képzőművészete tehát egyértelműen a kortárs nyugati hatásokra építkezett, mely folyamat során ugyanakkor sajátos arculatát is kidolgozta és megtartotta. Ezt a profilt tárja elénk a szentendrei tárlat, a szabadulás, a kötöttségekből való, jellegzetesen popos kitörés magyar kísérletét. Melynek–történelmi jelentőségével indokolt–ápolása a hazai művészettörténet egyik elsődleges feladata!

 

Fogyasztói társadalom fogyasztói kultúra nélkül;
Pop art a 70-es években Magyarországon.

Szentendrei Régi Művésztelep és Galéria,
2013.04.27.- 05.17.