RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

Vészjelzések

Az 55.velencei Biennále

2013-10-22 12:52:14 Fekete Vali

Nem könnyű feldolgozni, mindazokat a benyomásokat, amelyek a Velencei Biennálén a komplex vizuális és akusztikus információdömpingben a látogatót érik, miközben művészet- és kultúrafogyasztóvá degradálódik. A Biennále jó példája annak, ahogyan manapság a kultúrához – és minden egyéb máshoz – viszonyulunk: sokszor azt hisszük, a minél több a minél jobb szinonimája. Pedig dehogy…

Amint az már a fogyasztói társadalmakban megszokott, nem mindegy, hogy Velencébe és jelesül a Biennáléra honnan, milyen vastag pénztárcával érkezel. Így anyagi léted meghatározza nem csak a tudatodat, ami szintén nem mellékes, ha művészet befogadásáról van szó, de a kultúrafogyasztásra szánható idődet is. Mindesetre legjobb, ha legalább két napot szán az érdeklődő a Biennále megtekintésére (ára 30€), az annál több napra illetve a Biennále egész nyitvatartási idejére szóló folyamatos belépő úgyis megfizethetetlen a magunkfajtának (80€).

Egy nap alatt viszont már csak logisztikailag is véghezvihetetlen vállalkozás megtekinteni a 89 nemzet kiállítását, melyeket elhelyezkedésük szerint három csoportra oszthatunk. 28 pavilon a Biennále történetileg legrégebbi részén, a Giardiniben található, ahol 1895-ben rendezték először az első nemzetközi képzőművészeti kiállítást, amelyet két év múlva újra megrendezve, 1897-től kereszteltek el Velencei Biennále-nak. 24 nemzeti pavilon a Biennále által 1999 óta birtokba vett Arsenáléban foglal helyet, míg 36 kiállítás szerte a városban. Ráadásul most, a korábbiakhoz képest tízzel több ország vesz részt. Először állít ki itt Angola, Elefántcsontpart, Koszovó, Bosznia, Maldív-szigetek, Bahamák, Bahrein, Paraguay, Tuvalu és a Vatikán. És akkor még nem is említettük a kurátor, Massimiliano Gioni által kiválasztott számos művészt a Palazzo Enciclopédico-ban.

Palazzo Enciclopedico

A sajátos Palazzo Enciclopedico a Mussolini alatt Brazíliába menekült Marino Auriti 1955-ben közzé tett óriási épületkomplexumára utal, amely az emberiség összes tudását hivatott volna bemutatni.

Ennek mintájára Gioni szeretett volna egy olyan Biennálét rendezni, ami összefoglalja saját  vízióját a világról. Egyfajta „csodák palotáját” hozott létre, amelyben bemutatásra kerül mindaz, ami a számára a világban érdekes.

Így kurátorként olyan alkotókat választott – a hivatásos művésztől az autodidaktákig – akiknek alkotásai között épp úgy megtalálhatók az újabb médiumok, a videók, printek, mint a jelet hagyó egyszerű elemek, formák, a színek tobzódása. Nemcsak kortárs alkotók vannak itt jelen, hanem széles merítés az egész XX. század kevésbé ismert alkotói közül.
A kiállított művek és művészek színvonala bár nem egyenletes, ugyanakkor mindenképpen egységbe foglalja az itt látható műveket – amennyiben szabad és lehet ennyi nagyon különböző alkotást valamiféle módon egy egységes szempont alá rendezni – hogy e művek jelentős része a bentre, az ember belső világára, önkifejezésére, teremtett valóságára, mint felhalmozott tudásra reflektál.

Nem véletlenül foglal helyet a pszichoanalízis spirituális vonalának mestere, a kollektív tudatalatti fogalmának megteremtője, C.G.Jung Vörös Könyve az óriási kiállítótér hangsúlyos, központi helyén. A 205 oldalas, 53 oldalnyi képet bemutató Vörös Könyv, amelyet 16 évig írt a szerzője és amelyet évekig egy svájci széfben tartottak az örökösök.
A Vörös Könyv, amely iniciáléival, mandaláival a kollektív tudattalan ékes bizonyítéka, s amely teljes egészében megalapozta a későbbi Jungi teóriát.

És ez a könyv lehet az „Útikönyvünk” a későbbi termekben kiállított művekhez való viszonyunk kialakítására. Így találhatunk rá Rudolf Steinerre épp úgy, mint az 1906-ban, a szürrealisták előtt, már az automatikus írással kísérletező Hilma af Klint munkáira, az ismeretlen tantrikus festészet mellett Emma Kunz dekoratív vagy Maria Lessnig expresszív önkifejező-önpusztító munkáira, Uri Aran interieurjeire vagy Sarah Lucas antropomorfizált tárgyaira. Ugyanakkor az önmagunkról való tudás itt felvonultatott megjelenési formái sokszor riasztóak, nem a „tudás”, az önismeret boldog felismerései, hanem az emberi természet évezredek óta hurcolt terhei, démonjai, amelyek itt – ilyen vagy olyan formában – alakot öltenek.

És ilyenformán érthető, hogy a nemzeti pavilonokban megjelenő látleletek, sokszor a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság – legyen az természet emberre, ember természetre illetve ember emberre gyakorolt hatása – életérzését jelenítik meg.

Fenyegetettség, esetlegesség, bizonytalanság

Ide tartozik például Asztalos Zsolt a magyar pavilonban kiállított Kilőtték, de nem robbant fel című projektje. A kiállítás háborúkból visszamaradt bombák történetét dolgozza fel. Az elsötétített kiállítótérben raklapokon álló képernyőkön láthatók ledobott vagy kilőtt, de fel nem robbant bombák, gránátok, amelyeket fejhallgatón keresztül, az alkotó szándéka szerint, különféle hangeffektek kísérnek.

Épp így a francia pavilonban vendégeskedő német kiállítás anyaga is – a helycsere szimbolikus diplomáciai és kulturpolitikai tett! –, amely ezúttal vendégművészek munkáit mutatja be nem kevésbé szimbolikus értékkel. Közülük a legismertebb a hazájában még mindig tiltólistán lévő Ai Weiwei, akinek Bang című installációja látható itt, amely látszólag ingatagon egymásba épített háromlábú székek labirintusa. Úgy tűnik, csak egy érintés és összedől. A további kiállítók szintén nem német születésűek: Santu Mofokeng dél-afrikai, Dajanita Szingh indiai, és a félig iráni, félig francia származású Romuald Karmakar. Ai Weiwei a velencei Sant Antonoi templomban is kiállított. Itt a 81 napos fogságról készült megrázó installációk kerültek bemutatásra.

Megjelenik a dolgok töredezettsége, szétesettsége is.

Így a spanyol pavilon maga a káosz! A kiállító művész, Lara Almarcegui, a pavilon 500 m3-ét építési törmelékkel, téglával, homokkal, kövekkel borította. Persze mondhatjuk azt is, hogy mindez korántsem destruktív, épp ellenkezőleg pozitív, hiszen mindebből újra épülhet valami. „Csak ami lesz, az a virág…” Hát, nem tudom… Eredeti szándéka szerint a Velence közeli szemétlerakó sziget ökológiai problematikájára kívánta felhívni a figyelmet, így tulajdonképpen akár azon kiállítások közé is sorolhatnánk, amelyek a környezetet féltik a pusztulástól.

Társadalomkritika

A kiállítások között találkozunk olyanokkal is, amelyek a jelenlegi európai társadalmakat nem kevés társadalomkritikával illetik.

Így az Izraeli pavilonban Gilad Ratman munkája úgy reflektál a Biennáléra, mint egy utópisztikus nemzetek közötti kapcsolatra. Míg a valóságban a világ szinte minden táján a nemzetállam fogalma és a globalizált kapitalizmus érvényesül, addig Ratman workshopjáról készült felvételek egy olyan utópisztikus forgatókönyvet mutatnak be, amiben egy képzeletbeli utazás alkalmával a résztvevők a nemzeti határokon átnyúlóan rejtett földalatti hálózatokon keresztül utaznak Izraelből Velencébe. E vándorúton azonban, mintha nagyszámban olyan emberek vennének részt, akik valamiért a társadalmakon kívül rekedtek. Az út mintha egy belső utazás is lenne, sziklabarlangból kiindulva, földalatti folyosókon át, amelynek a végén megalkotják önön portréjukat – sárból és földből.

Az orosz pavilonban kiállító Vadim Zakharov a görög mitológiából Danaé történetét aktualizálja a mai pénzt és sikert hajhászó társadalomkritikájaként. Egy delphoi jóslat szerint Danaé majdan születendő gyermeke meg fogja ölni nagyapját, Akriszioszt királyt, ezért az uralkodó leányát egy ércszobába zárta el, ahol nem érhette el semmiféle udvarló. Azonban Zeusznak megtetszett Danaé, és a tetőn keresztül arany eső képében megtermékenyítette az argoszi királylányt.

Zakharov performansza három részből áll: a pavilon tetőmagasságából aranypénzeső hullik alá, amit az alsó szinten a kiállítást látogató hölgyek, áttetsző ernyővel a kezükben szedegetnek össze és teszik egy vödörbe. A megtelt vödröt elegáns úriember húzza fel, tartalmát egy a magasba tartó lépcsőzetes emelőszerkezetre önti, hogy az felérve majd újra aláhulljon a mélybe. A középső szint galériáját imazsámolyok veszik körbe, innen, térden állva lehet figyelni az arany/Zeusz – pénz/Isten aláhullását. Az előtérben a tetőgerendán /vagyis a magasban, az égi szférában, ugyancsak elegánsan öltözött, fiatalember (mint afféle újgazdag menedzser) ül szinte mozdulatlanul, amerikai mogyorót rágcsálva, héját a földre szórva. Zakharov mondanivalója markáns társadalomkritika. A görög mitológiai történet aktualizálásával nagyon is mai a mondanivalója. Az egész pavilont belakó négyteremnyi installációjába/performanszába pedig maga a közönség is belekomponáltatott.

Nagy-Britannia pavilonjában Jeremy Deller lázadó installációit látjuk, amelyek mindegyike egy-egy kiáltás a brit monarchia ellentmondásai és a kapitalizmus ellen. Így például az egyik teremben Roman Abramovics Luna nevű jachtját, – amely 2011-ben, a Biennále alatt, a tengerre néző kilátást elzárva, a Giardini melletti parton vesztegelt –, a 19. századi iparművész és szocialista aktivista William Morris- dühödt Mózes/ Isten/Marx alteregóként hajítja ki a lagúnából. Az 1966-os születésű Deller hozzáállásában az 50-es évek dühös fiataljaira emlékezetet, ugyanakkor épp ez a lendület az, ami a szabadasszociációnak tűnő, ötletszerűen berendezett termeket friss levegővel és energiával tölti meg. Szociálisan érzékeny, harcos alkat. 2001-ben például az 1984-es bányászsztrájkolók és a rendőrök összecsapásaival is foglalkozott. A brit pavilonban sok egyéb kritikus üzenet mellett egy fotósorozat is látható David Bowie 1972. június 8-i Ziggy Stardust turnéjáról és a véres szombatról ugyancsak Londonderry-ben, amikor az írországi osztályharcos tüntetésen 14 civilt lőttek agyon a rendőrök.

A természet fenyegetettsége – avagy a fa, mint szimbólum

A pavilonok közötti rohanásban ritkán érezhetjük azt a lenyűgöző pillanatot, ami úgy telepszik ránk, mint egy templomban. Amikor nincs szavunk, csak a csend és ez önmagában elég ahhoz, hogy átjöjjön az alkotó üzenete, teremtő szellemisége. A belga pavilon ilyen. Berlinde De Bruyckere a félhomályban 10 méter hosszan elnyúló antropomorfizált viaszfája előtt szabad asszociációk sora cikázik a fejünkben. A Nobel-díjas /2003/ író J.M. Coetzee így jellemzi munkáit: „Szobrai az életet és a halált fejezik ki. – a halált az életben, az életet a halálban, az életet az élet előtt és a halált a halál előtt – a legintimebb módon. Megvilágosodást hoznak, de ezba megvilágosodás sötét, mert mély.” Bruyckere munkáin a legnagyobb flamand és német-alföldi festők szellemi öröksége vibrál. Itt-ott rongyokkal borított óriás, sebzett, számkivetett, vérző fája a maga humán morfológiájával megrázó és felkavaró. Az átalakulás emberből fába vagy fából emberbe látható, de visszafogott, mivel befejezetlen. Néma sikoly ez, épp úgy az emberért, mint a fáért – a jövőért.

Finn pavilon Zuhanó fák című kiállításának koncepciója egy két évvel ezelőtti eseményhez kötődik, amikor 2011-ben a Biennále alatt egy óriási fa zuhant a finnek Alvaro Aalto által 1956-ban tervezett, tiszta fából készült pavilonjára és a kiállítást idő előtt be kellett zárni. Ez, az eredetileg előreláthatatlan esemény képezte az idei kiállítás koncepciójának gyökerét. Két alkotó állított ki a finnek két különböző pavilonjában. Mindkét kiállítás alapvető kérdése a természet és művészet viszonya.

Antti Laitinen az Aalto Pavilion-ban videók, fotók, installációk és perfomanszok együttesét hozta létre, amelyben a megalkuvást nem ismerő természet az abszurd humor és a szabályszerűség találkoznak. Noha a humoros fotók a természet kérlelhetetlenségét kiválóan ábrázolják, ezek a találkozások a befogadó szemszögéből meglehetősen esetlegesek és/vagy leegyszerűsítettek szemben a másik kiállítótér, mind elméleti szinten, mind a megvalósítás tekintetében komplex, egymásra épülő jelentésrendszerével.

Terike Haapoja „E-den Garden” című alkotásával a finnek másik, Nordic Pavilionját egy kutató laboratóriummá alakította át, ahol a technológia és művészet együtt talált helyet arra, hogy az élet és művészet alapkérdéseire, mint az emlékezet, a természethez való viszony és a halandóság, keresse a választ. Itt kivetítőn Marguret Duras idézet fogadja a látogatót, számtalan fény és hang effekt, hőfényképek, mesterséges kert részletek tücskökkel és üvegtárlóban kiállított őszi avar és a különlegesen kialakított belső tér képezi magát a kiállítás anyagát. Egy bensőséges, elektronikus kert, amely a kintet teszi belsővé.

Az ausztrál pavilon művésze, Simryn Gill is a természetet választotta kiállításának tematikájául. Képei a tenger ár-apály zónáját mutatják be, egyfajta köztes zónát a természeti és az ember lakta mesterséges környezet között. „Talált tárgyai” /objet trouvé-i/ pedig a tenger hordalékai, legyenek azok kagylók, rákok vagy a tengerbe lerakott szemét: konzervdobozok, csavarok, láncdarabok, egyéb, tengerbe veszejtett lim-lomok, amelyek az ember és az ipari társadalom fenyegető jelenlétére hívják fel a figyelmet, nemcsak a tengerre, hanem végső soron az egész ökoszisztémára, így önmagára az emberre is.

Nagyvárosi anzikszok

A dán pavilonban kiállító Jesper Just egy több csatornás videoinstallációval és a pavilon némi átépítésével hozta létre munkáját. Az épületet kívülről szürke téglafallal vette körül. Így a pavilon általában nyitott oszlopsorai helyett egy olyan teret hozott létre, mellyel kényszerítette a látogatót, hogy csak az egyik oldalon nyitott ajtón keresztül lépjen a kiállítási térbe. Itt, a különféle méretű falaknak és tereknek köszönhetően öt filmet vetítenek különböző méretű kivetítőkön. A filmeket képi és hangeffektusok kapcsolják egymáshoz, amelyek ezzel egy új történetet hoznak létre: három férfi egymásba fonódó történetet egyetlen városban. Az ábrázolt városközpont valójában a kínai Hangzhou egyik külvárosa, amely majdnem teljes mása Párizsnak, kiegészítve az Eiffel-toronnyal. Just úgy akarta lefilmezni ezt a várost, mintha a valódi Párizs lennek, francia színészeket szerepeltetve, közben egy kis bizonytalanságot hagyva, mivel a város kulturális sztereotípiái léteznek. Így viszont egy fiktív város született, amelyet nehéz meghatározni, hogy hol van. Vagyis nem egyszerűen az épített környezet az, ami meghatározza a várost, hanem a rárakódott kulturális sztereotípiák, és az adott gazdasági és társadalmi környezet. Mindez a globalizációs tendenciák miatt egyre inkább sérülést szenved.

Venezuela idei kiállítását a street artosok közös kiállításának szentelte. A venezuelai költő, Juan Calzadilla, a kiállítást így nevezte el: „Városi művészet. A felforgatás esztétikája.” A graffitik, a videók és a videó-installációk fiatalos energiát és kreativitást sugároznak, miközben, a műfaj jellegéből adódóan, egyik sem marad adós ilyen vagy olyan formában a társadalomkritikával. Ugyanakkor minden, amit látunk, mélyen gyökeredzik a venezuelai kultúrában, visszahalljuk a szavakat, a mondatokat, a szlogeneket, amelyek Juan Vincente Gomez diktatúrája alatt az ellenállásban használtak. Venezuelában a graffiti szabad és a kormány által támogatott műfaj. A street artosok számára a városokban kifejezetten fenntartanak szabad falfelületeket, amelyeket egy-egy alkotással díszíthetnek. Így épülhet be a művészet a mindennapokba, kaphatja meg az őt megillető teret és színezheti át a város arculatát.

A fukushimai katasztrófa sokkja után, a japán Koki Tanaka kisfilmjein a társadalmi összefogás erejére hívja fel a figyelmet, amelyek különböző – kissé abszurdnak tűnő – közös cselekvéseket mutatnak be: hogyan tud öt zongorista egyszerre egy zongorán játszani, hogyan lehet öten egy agyag vázát megmintázni, vagy kilencen egy vendég haját levágni. Mindegyik egy létrehozandó új társadalom metaforája. Hogyan dolgozzunk együtt egy új társadalom létrehozásán? Milyen választ tud erre adni a művészet? A kérdésekre Tanaka mikro-szituációk létrehozásával válaszolt, amelyeket lefilmezett illetve egyéb tárgyi eszközökkel dokumentált. Ezekből úgy tűnik, hogy a jövőbe vezető utat a mai társadalmakon uralkodó individualizmus helyett, a közösségi szemléletben, az együttműködésben és az egyénivel szemben a közösségi érdekérvényesítésben látja. A japán pavilon a Biennále különdíját kapta.

Az idei biennálén a legjobb kiállításnak járó Arany Oroszlán-díjat is egy városi fotósorozat nyerte, amelyet az elsőként résztvevő Angola állított ki. Edson Chagas Luandáról készített 23 fotója a Palazzo Ciniben látható, Luanda, Luanda, enciklopédikus város címmel. A képeken utca és lakásrészletek, rendeltetés ellenesen felhasznált helyek, a gazdagság és a szegénység megjelenési formái egyaránt láthatók, látleletet adva a város mindennapjairól és a társadalmi ellentmondásairól.

Végigjárva az 55. Velencei Biennále pavilonjainak jelentős részét, azt hiszem, hogy ma a képzőművészet elsősorban felkiáltójel akar lenni, amely, a műfaji határok – valljuk be, sokszor érhetetlen és indokolatlan – átlépésével, olykor pátosszal, máskor ironikusan, de különféle és egymástól nagyon eltérő eszközzel, jelen világunk disszonáns jelenségeire és aggasztó kérdéseire hívja fel a figyelmet. És az enciklopédiánál maradva, azt hiszem, az alkotók sokszor azt érzik és érzékeltetik, hogy mindaz a tudás, amit ma a világról birtokolhatunk, egyszerre felemelő és félelmetes. A XXI. századi ember tudása ez.

Talán épp ezért, a fennálló sok különbség és ötlet dacára, a Biennále összképe meglehetősen egyenletes. Nincs kiugróan izgalmas alkotás, mint ahogy olyan sincs, amit kirívóan elutasítanánk. De sokszor érezhető az, hogy elég lett volna csak az ötlet, és nem kellett volna elveszíteni a célt a megvalósítás útvesztőjében. Minél komplexebb és „túlalkotottabb” installációkat látunk, annál inkább érezzük, hogy kevesebb több lett volna, hogy sokkal izgalmasabban és komplexebben szólal meg Berlinde De Bruyckere fája, mint a finnek egész kertje.

Hogy Jeremy Deller egyetlen képe Abranovics jachtjával mennyire erősebb hatást gyakorol ránk, mint a még másik három terem különféle installációja.

Hogy az amerikai pavilonban Sarah Sze hétköznapi banális tárgyakból alkotott öt installációja befogadhatatlan. Egy épp úgy és épp annyit mond el a banális világunk automatizmusáról, mint a másik négy, sőt! Az első még lenyűgöz, az ötödik felbosszant.

Hogy sokszor mennyi kiegészítő információra van még szükség, hogy megértsük a művészi szándékot. (Lásd a japán vagy francia pavilont, ahol Anri Sala video-installációin két zongorista játssza Ravel Balkezes szimfóniáját.)

Hogy Valentin Carron alkotása, egy vaskígyó, melynek mindkét végén fej van, és háromteremnyi hosszan futja körbe a svájci pavilont, milyen egyszerűen kifejezi, hogy a megtett út a fontos, nem az indulás és nem az érkezés.

Ha valamit hiányolhatunk, talán épp ez az egyszerűség és letisztultság. Mintha az alkotók nagy része túl sokat akarna mondani. Talán az alkotók eredeti szándéka ellenére, végül bonyolult és összetett „felkiáltó mondatok” sorakoznak, pedig egyetlen jel is elég. Ezért sokszor az alkotások öncélúan egyre komplexebbé duzzadnak, miközben a mondanivaló és a befogadói figyelem sokszor elvész.

Igaz, épp így és ekként a Biennále tartalmi és formai szempontból egyaránt hűen adja vissza a (képző)művészet helyét a mai zajos világban…

Az 55. Velencei Biennále 2013. november 24-ig látogatható.

Fotók: Molnár Tamás