RSS

Képzőművészet

”Ebben a női lélekben cézár szellem lakik!”

Könyv Kata munkáit nőiességük mellett határozottság és erő jellemzi. Bizonyos értelemben korunk Artemisia Gentileschit-ja ő, akit ma a legsikeresebb művészként titulálnak a Caravaggio utáni korszakban. ...

Művészet a flaszteren

Pécsen már tavasz óta lehetnek a városlakók szemtanúi a Pécsi Vizuális Klaszter ill. a Pécs 2010 Egyesület akcióinak, amelyek a közterekre viszik a művészetet. Projektjeik ...

Valóság át- és elrendezve

A 20. század minden avantgárd irányzata szembeszállt a klasszikus művészeti tradíciókkal, mind a perspektivikus ábrázolás, mind az anatómiai hűségre való törekvés tekintetében. A hagyományok felülírásához ...

Kortárs tihanyi visszhang

Ha Tihany, akkor ARTplacc - gondolhatnánk, noha az eseménysorozat az elmúlt 4 év alatt azért jelentős változáson ment át. A szervezők eredeti szándéka, hogy ...

Pop art érzés az Albertinában

Magyarországon kevésbé ismerik a nevét, holott Alex Katz az amerikai kortárs művészet egyik legjelentősebb alakja. Alkotásaiból a bécsi Albertinában nyílt kiállítás, amelynek gyűjteménye nemrég a ...

Vomeronasale

2013-09-16 09:34:43 Kovács Gergely

Csató József aktuális, Virág Judit Galéria-beli kiállítása az emberi test egy olyan alkotóeleméről kapta címét, melynek létezése több mint két évszázada ismert, pontos működését azonban a mai napig javarészt homály fedi.

Már a sajátos összetett szó lebontása is sokat mondó: a „vomer” a koponya részeként, hátsó felével az orrüreget elválasztó ekecsontot jelöli, míg a „nazális” szó szerinti jelentése „orral kapcsolatos”, „orrhoz tartozó”. Az ominózus vomeronazális szerv az orrban található, jelentősége pedig a feromon érzékelésében keresendő–vonzódás, félelem, harag érzése esetén. E szerv tehát–noha az orrhoz tartozik–nem szagokat, hanem jelmolekulákat dekódol, ily módon egy, még a szaglásnál is kifinomultabb, nonverbális kommunikációt folytat le, lehetővé téve ezzel teljes környezetünk, a körülöttünk lévő világ és emberek lehető legtökéletesebb megismerését.

Az eddig leírtakat elolvasva természetesen mindenki fejébe azonnal szöget üt, hogy a felmerülő kérdések elsődlegesen a pszichológia és az orvostudomány területén belül tárgyalandóak. Az ok pedig, ami miatt mindez a művészettörténet tárgykörének is a részévé válhat abban keresendő, hogy az említett nonverbális kommunikáció eredményezte, sajátos információcserét Csató József a vászonra vitel megoldását választva interpretálja. E síkon haladva pedig, a képzőművészet egy bizonyos aspektusból szemlélve talán azért ad többet az egzakt tudományoknál, mert az elvont jelenségeket a lehető legelérhetőbb, kézzelfogható közelségbe hozza a vizualitás segítségével.

A festészet vizére végleg átevezve elmondhatjuk, hogy a tárlatra ellátogató érdeklődőkben minden bizonnyal a zsúfoltság illúzióját keltik majd a falakról rájuk meredő alakok. Az emberre irányuló kitüntetett figyelmével Csató komoly hagyományokat látszik folytatni, éspedig a magyarországi művészettörténet 80-as években körvonalazódó újszenzibilitásának két jelentős művészének az alkotói „védjegyét” ötvözve. A prezentált fejek ugyanis néhol Birkás Ákos központba állított, minden egyéb motívum felett uralkodó oválisával mutatnak analógiát; a főszereplő, az ember hegemóniája pedig erősen egzisztencialista jelleget ölt, lényegében Fehér László elhagyott, szándékosan a végtelenben felejtett figurájára emlékeztetve.

Csató szereplői–melyek többnyire ugyancsak egy légüresnek tűnő térben bukkannak fel, s ritka az olyan, konkrét környezeti meghatározás, mint amivel a Maurice kertjében című képen találkozunk–érdekes jelenségek. Végtelenségig leegyszerűsített kidolgozásuk már-már az ókori egyiptomi ábrázolást és figuratípust idézi, az általában teljesen frontális felsőtesttel, valamint a sok esetben profilba kifordított arcábrázolással. Az arcok–és helyenként az egyéb testrészek–ráadásul többnyire olvashatatlanok: szemekkel, szájakkal ritkán találkozunk, orr sem tűnik fel túl gyakran, és ha igen, akkor is elmosódva. A pozitúra egésze pedig egy érdekes határmezsgyén áll, mivel a frontalitás hatására a szereplők mintha közvetlenül a befogadóval foglalkoznának, noha ez közel sincs így.

Sőt, a kétszereplős képek figurái úgy lesznek teljes mértékben egymáséi, hogy ennek látszólag térbeli, fizikális akadályait észleljük. Összetartozásuk mégis megkérdőjelezhetetlen, hisz a szigorú szemből nézet ellenére is totálisan összefonódnak az egyes, mellékesnek tűnő gesztusok, átmenetek, a színezés következtében. A leginkább direkt kapcsolódási forma esetükben a csúcsosodó fejek egymásba olvadása. S hogy mindezek ellenére miért vésődik elménkbe abszolút koherenciájuk? A kérdés megválaszolásához az bevezetőben említettekhez kell visszatérnünk!

Az ábrázolt személyek keltette jelenségeket ugyanis egy bizonyos meta-szinten érzékeljük: nem látjuk pontosan, nem az agyunk által felfogott, konvencionális jelek továbbítják összetartozásuk üzenetét, az azonban plasztikusan körvonalazható. Mégpedig a vomeronazális szerven keresztül.

A nonverbális interpretáció során „kiszagolhatjuk” (még ha a kifejezés ez esetben nem is több puszta allegóriánál, hisz tisztáztuk, hogy e testrészünk nem szagokat, hanem egyéb jeleket interpretál, jelesül feromont dolgoz fel) a megjelenített alakokat körüllengő emóciókat. Némelyikük riaszt, másikuk vonz, egy következő taszít, de van olyan is, amely kíváncsivá tesz, és így tovább. Viszont a felsoroltak egyike sem közvetlen vizuális jelek folytán ölt testet, hisz az alakok fiziognómiailag kis túlzással olvashatatlanok, hanem sokkal szenzibilisebb módon, egy-egy–groteszkbe hajló–mozdulat, valamely testrész szándékos–de kifinomult–hangsúlyozása vagy épp elhagyása révén. És–hasonló leheletnyi apróságok által–azt is „kiszagolhatjuk”, e szereplők hogyan viszonyulnak egymáshoz, a nézőkhöz, környezetükhöz.

Mindez a vomeronazális szerv keltette előnynek a képzőművészetbe transzponált jelenségeként értendő, mellyel az adott kolorit és a technika is összhangban van. Itt kell megjegyezni, hogy a kiállításon ritka vendég az erőteljes piros illetve a vad fekete. A tiszta színfoltokat a velük ellentétes természetű, halványsárga, zöld, kék tónusok adják, melyek lágy, lazúros technikával kerültek vászonra.

A foltosság, gyengédség eredményezte sfumato-hatást pedig, mintha valóban orrunkkal éreznénk, ám a sors fintoraként nem szaglás formájában.

Vomeronasale-Csató József kiállítása
Virág Judit Galéria, 2013. 09.04.–10.01.