RSS

Sziluett

A legjobb séfekkel a kulisszák mögött

A szerdai Bocuse d’Or európai döntőjén ott volt a 20 éves pécsi srác, Sándor Lőrinc is, aki a csapatok munkáját segítette. Így látta a versenyt ...

Útközben

Trembácz Éva Zsuzsa amerikai diplomatafeleségként kezdett blogot írni, majd könyveket, riportokat. Élt az USA-ban, Kínában, Afrikában. Könyvei egyéni humorral szólnak a kulturális sokkról és az ...

A legmélyebb érzés

1975-ben a BM III/I-es ügyosztályán megnyitják „Pápainé” beszervezési és munkadossziéját. A fia, majd harminc évvel anyja halála után 2014-ben értesül róla. Ennek megrázó dokumentuma az ...

Lord of Design

A pécsi Nick Galériában rendezett Betű-Szó-Kép Szimpózium meghívott díszvendége Frédéric Bortolotti, művészeti vezető, grafikus, képzőművész volt, aki a PTE MK tervezőgrafika szakán is tartott egy ...

A fiatal művészeket ott támogatjuk, ahol csak tudjuk

A szomszédos osztrák főváros, Bécs éveken keresztül a kulturális örökségéből és a hagyományaiból élt. Ám az utóbbi tíz-tizenöt évben mintha kicserélték volna. A város egyre ...

„Kék zokni-szandál”

2014-08-04 09:50:25 Zágoni Nóri

Beck Zoltán az Ördögkatlannak mondhatni állandó díszvendége, idén négyféle formációban szerepel a fesztiválon: új lemezt hoz, zenél, mesél, inspirál a 30Y, a Bezzegakurvabeckek, a Háy come Beck és a Rájátszás tagjaként.

Z.N.: - A klubok, vagy a nagyszínpadok illenek jobban a 30Y-hoz?

B.Z.: - A VOLT fesztiválon szuper volt játszani és nyilván hízeleg egy zenekarnak, ha ilyen elképesztően sokan vannak, mégis végig azt éreztem, hogy mi adjuk a fesztivál legnagyobb méretű klubkoncertjét. De alapvetően minden koncertnek megvan a maga kérdése, ereje. Azt hiszem, ez annak a tétje, hogy milyen mélységig jutunk el egy ilyen viszonyban, inspiráljuk-e azokat, akik hallgatnak. Megtörténik-e bennük, ami bennünk, együtt, egymástól elválaszthatatlanul. Azt gondolom, ez a fontos. Koncert után megrémültem egy pillanatra, nagy hévvel megszólított egy srác: „Zoli! Miattad hagytam abba a zenélést!”. Szabadkoztam, hogy hát nagyon szégyellem, elnézést, ha ennyire rosszak vagyunk… mire mondta, hogy „Nem, nem, éppen, hogy minden dalt megírtál, amit meg akartam írni”. Azt képzelem, ha vannak lényeges külső referenciák, visszacsatolások, akkor egy ilyen pillanat mindenképpen az.

Beck Zoltán | Forrás: ilovepecs.hu

Z.N.: - A dalszövegeidben nem jellemző, hogy szavak híján vagy, nincs is túl sok vers, amit eddig megzenésítettél, az új EP-n, a Dobozember-en szereplő Szívemhez szorítom című szám viszont két Háy János versből született. Ezek szerint ő meg helyetted írt meg valamit…?

B.Z.: - Hát igen, még jó, hogy nem gitározik jobban, hagyhatnám abba a zenélést… /nevet/
Annyira éles, pontos és egyszerű szövegek, hogy nem lehetett elmenni mellettük; de azért nem adták könnyen magukat… mindig is ódzkodtam az olyan jelentőségteljes szavaktól, mint az „isten”, ami a Gyermekverset zárja, és nagy nehézség volt, hogy hogyan lehet ezt a két szótagot a lehető leghétköznapibb, legprofánabb módon elénekelni, úgy, ahogy bármely más, köznyelvi szót. Végül kimaradt, mert egy pont után a dal is elkezd beszélni, és ha ezt máshogy teszi, mint a vers, akkor hagyni kell. Itt pedig ez olyan csonkítást jelentett, hogy az „Olyan kár, hogy nincsen isten” végszavát elhagytuk. Így nyitva marad: „Olyan kár, hogy nincsen…” – de mi? Hiszen ebben a szövegben az Isten voltaképpen a vágy arra, hogy legyen valami. Valami, ami rajtad kívülállóan összerakja a világot. Attól, hogy a szó maga kimarad, talán nem sérül ez az állítás.

Z.N.: - Talán nem – de azért ez jelentős változtatás, az írók pedig hajlamosak érzékenyen viszonyulni a szövegeikhez...

B.Z.: - Igaz-igaz. Háy-jal viszont ilyen értelemben is egymásra találtunk. Ért minket, érti a gondolatot, a szándékot a mögött, amit csinálunk, ezért nincs benne valamiféle ortodox ragaszkodás a szövegeihez. Grecsó Krisztiánnal is pont ilyen az alkotói viszonyunk a Rájátszásban, és hogy úgy mondjam, nemes dolog egy költőtől, hogy ennyire el tudja engedni egy írását. Onnantól, hogy a vers dallá vált, ők is akként tekintenek rá, számukra is az az érdekes, hogy dalként működik-e, ha pedig hisznek benne, akkor már nem foglalkoztatja őket a szöveg. Másfelől, ha én nem a sajátomként közelednék egy vershez, ha egyfajta távolságtartó tiszteletadással kezdenék el viszonyulni egy költői szöveghez, szentként tekintve rá, akkor nem tudnám megcsinálni, nem lenne belőle dal.

Z.N.: - Háy-jal létrehoztatok egy Háy come Beck címet viselő együtt gondolkodós-zenélős-verselős estet, a Rájátszásban is jórészt egymásból, egymásra építkeztek, az idei második 30Y EP-re pedig már az ő verseiből is írtál dalt. Más városban, nagyon intenzív életet éltek mindketten; mi működik köztetek annyira, hogy tartósan fenn tudtok tartani egy ilyen „produktív” barátságot?

B.Z.: - Őszintén szólva el sem tudom képzelni… hiszen nemhogy egy városban nem élünk és nem is egyféle életet, de még csak egy korosztályhoz sem tartozunk. A világhoz való viszonyunk alapvető elemei viszont egybeesnek - ezt mi is csak néhány éve ismertük fel, amikor találkoztunk egy fotózáson. Egy aluljáróban összegyűjtötték a magyar underground egy-egy figuráját a különböző művészeti ágakból, és úgy alakult, hogy mindenki beszélgetett mindenkivel, mi ketten pedig senkivel. Visszafele aztán egymás mellé keveredtünk a lépcsőn, és már csak azt vettük észre, hogy a többiek sürgetnek, mert úgy belebonyolódtunk a beszélgetésbe, hogy folyton lemaradtunk. Érdekes ügy, amikor egy emberrel, akit addig nem ismertél, valami nagyon mély dolog köt össze. Egy fellépésünk után Háy, mint valamiféle bátyja a zenekarnak, maga köré hívott minket, és intézett hozzánk egy beszédet az alkotásról, arról, hogy az ember miért hoz létre bármit is. Majd azt mondta, azt szereti bennünk, hogy igazat akarunk mondani, akár a saját kárunkra is. Ha írsz egy dalt, novellát, bármit, akkor az a kérdés, hogy kötsz-e benne kompromisszumot magaddal azért, hogy a saját énedet, életedet védd. Az igaz állítások alapja pedig éppen az, hogy mindez nem fordul meg a fejedben; feloldódsz abban a történetben, amit írsz, és onnantól nem vetődik fel kérdésként olyasmi, ami a dalon vagy a szövegen kívül van. Azt hiszem, ez hozott közel minket egymáshoz; ez a mi közösségünk alapeleme.

Z.N.: - Elindítottad a Zenélő Egyetemet Pécsett, romológiát tanítasz, Ady, Csáth, Dsida Jenő arcképeit és kortársak ismert sorait gondoltad pólókra nyomtatni, a Romakép Műhely és a DocuArt irodalmi sorozatát vezetted, és még ki tudja… A zenédben is törekszel rá, hogy megjelenjen a társadalomkritika, vagy ez a típusú társadalmi érzékenység?

B.Z.: - Direkt módon nem. Viszont tudom, hogy egy zenekarnak, ami tart valahol, átlépi a 12-es betűméretet a plakátokon, egyszer csak felelőssége lesz, mert ő maga válik felületté, és kulcskérdés, hogy ezt a felületet hogyan osztja meg. Mivel nem szeretem azt a társadalmi beszédmódot, amelyik mindenben egy 0-1 váltókapcsolós módon gondolkodik, ezért bizonyos értelemben minden dalunk kritikai, hiszen azt mondja, hogy ismerjük fel a sok-sok árnyalatot, történetet, és azokat éljük meg a maguk helyén, mert a csúszka nem a két végpontból áll; az csak közrefogja a lényeget. Ugyanakkor nem jutott eszembe, hogy a 30Y-t cigány folklór zenei elemekkel tűzdeljem, csak azért, hogy egy társadalmi szakadáshely hangsúlyát kirakjam. A Szentimentálé projektben viszont már evidensen jelen volt a Gipsyndrome zenekar, de ezt véletlenül sem akartam kívül helyezni a zenén, vagy valamiféle társadalmi üzenetet kovácsolni belőle. A Kipakolta c. számunk egy abortusz-tematikájú dal, de abból is a személyes jellege érdekelt, a fiú és a lány, nem volt célom társadalmi történetté faragni. Ettől függetlenül ilyen olvasata is lehet, és van is természetesen, de az alapvető szándék többnyire nem ez. Azt képzelem, a dalok személyes kapcsolódása akkor jön létre, ha mond neked személy szerint valamit –
ebben van az erejük, ezeket a történeteket szeretem, az általánosítóakat felszínesnek gondolom. Ilyen tekintetben pedig kevésbé érdekel, hogy a daloknak direkt társadalomkritikai olvasatuk legyen.

Z.N.: - A Disszidálok-nak mi a története?

B.Z.: - Nem megyünk Nyugatra… /mosoly/ De például a Városember c. lemezünk előbemutatóját Londonban tartottuk, azon a színpadon, a Dingwalls klubban, ahol 1983-ban a R.E.M. először lépett fel a tengeren túl…

Z.N.: - Megtelt?

B.Z.: - Majdnem színültig. 2010-ben ugyanarra a helyre vonzottunk jóformán ugyanannyi embert, mint a R.E.M. ’83-ban, vagy ’95-ben a Foo Fighters, ami azért őrület. A magyar zenekarok előbb-utóbb tudnak nagy nyugati turnékat szervezni maguknak, és nem azért, mert külföldön is kíváncsiak rájuk, hanem mert annyi magyar költözött ki, hogy ők is megtöltik a klubokat… Van egy furcsa abszurditása a világunknak itt Magyarországon, és erre nyilvánvalóan reagálni kellett valahogy. Azonban ennek a reakciónak sem érzem a direktségét olyan értelemben, hogy a dal nagy időket szalad át; van benne abból a nosztalgiából, ami a legtöbb dalunkban is megjelenik, a gyerekkoromnak valamiféle általános élménye. Eleve a disszidálok sem egy érvényes kifejezés manapság, vagy például utoljára a ’80-as években volt izgalmas, hogy a nyugati turisták mit csinálnak a Balaton-parton.

Z.N.: - Szinte minden fesztiválon jártál már az országban, van összehasonlítási alapod: az Ördögkatlant miért szereted?

B.Z.: - A Katlan engem nagyon személyesen érint, és mindig az az érzésem, hogy az ott lévő embereket is ténylegesen és személyesen tudja megszólítani. Talán a gondolatisága, talán az, hogy megérkezel, és nincsenek rád nehezedő elvárások. A legtöbb fesztiválnak normái vannak – nem írottak, nyilván, de mégiscsak működnek –, amikhez valahogy alkalmazkodunk. A Katlanon például nem jön szembe veled egy csomó reklám, nem szólítanak le, hogy kóstold meg ezt az italt vagy szerezz kártyát, amire rátöltöd a pontjaidat… Van valami olyan szabadságélménye, amitől a benne lévő emberek – mindegy, hogy a színpadon állnak-e vagy sem – úgy érzik, hogy nem készen kapják azt a világot, hanem ők maguk alakítják. Az alkotó közösség részévé válnak, néha előadók, néha kiállítók, néha közönség – ami van, az általuk is van. Jó néha néhány napra azt hinni, hogy a világ nem csak egy hierarchikus gépezet, hanem pusztán arra épül, hogy együtt csinálunk valamit, mindenféle hierarchia nélkül. Ezeknek az összművészeti fesztiváloknak azt hiszem, ebben van az erejük.

Z.N.: - A Pécsi Tudományegyetem tanáraként azért fenntartod a hierarchiát?

B.Z.: Alapvetően nem nagyon hiszek a tekintélyben. Amikor tanítok, sokkal jobban érdekel, hogy egy adott téma kapcsán el tudok-e indítani egy dialógust. Persze, elmesélem, hogy az aktuális szakirodalom hogyan mutat be egy adott gondolkodási paradigmát, és annak mentén miként rajzolható meg valami, de ez sokkal kevésbé izgat, mert számomra a dolog kérdése az, hogy van-e olyan pillanat, amikor inspiráljuk egymást valamire a hallgatókkal. Ha van ilyen, az tök jó, ha nincs, akkor meg azt érezzük, hogy valami nem történt meg.

Z.N.: - Egy zenekart is lehet így működtetni? Valakinek azért ki kell mondania az utolsó szót…

B.Z.: - Hát azt azért általában én mondom ki… /mosoly/ De a mi zenekarunk szerencsére nem úgy áll össze, hogy van egy főhős, és van a kísérőzenekara. Ami a 30Y, az mára a négyünk története. Ilyen tekintetben inkább gondolom magam valamiféle médium-szereplőnek, mert gyakorlatilag a négyünk eggye az állításom. Ez a fajta közös állítás érdekel. Sosem dolgozok ki egyetlen dalt sem, mert abban hiszek, hogy együtt majd csinálunk valami jobbat, vagy egyszerűen csak máshogy megszólalót. Ahogy elkezdünk a vázlaton dolgozni, már senki nem tudja és akarja számon tartani, hogy kinek az alaptémájából mi indult el. Mert onnantól már mindenkiben él, mindannyiunké. A zenekar nem demokratikusan működik, hanem úgy neveztem el, hogy a szeretet anarchiájában. Ami annyit jelent röviden, hogy totális káosz van. /nevet/
Az egyetlenegy demokratikus intézmény, az sem egészen demokratikus…, a vétó. Ha egy felvetés, irány, akár kész dolog bárki számára értelmezhetetlen vagy vállalhatatlan, akkor az nincs. Viszont mindig gyanús, ha valaki a zenekarból csökönyösen kezd el hinni valamiben. Abban az esetben két dolog lehet: vagy rögeszmés, és akkor elő kell segíteni a gyógyulását, vagy el kell kezdeni gondolkodni azon, hogy mi az, amit nem veszünk észre. A Bogozd ki története például érdekes, a többiek először egyáltalán nem akarták. Aztán én minden héten elmondtam párszor, mennyire hiszek benne, számomra fontos ügy, míg végül megfejtettük, kiderült, hogy tényleg működik. 2004-ben vettem fel egy akusztikus gitárral, és 2006-ban már meg is jelent lemezen… /nevet/

Z.N.: - A klipek is a „szeretet anarchiája” mentalitásában születnek?

BZ: - Abszolút. A legutóbbi két EP operatőr-rendezője Pamuki Krisztián, Takács Béla pedig a zenekar komplett vizuális világáért felelős, a Dobozember képeit is ő festette. Ha mi egy kreatív közösségként működünk, akkor az nem úgy néz ki, hogy elmondom az operatőrnek, mi legyen a klipben, mit forgassunk le, „ez és ez így és így legyen, Béla, te meg fesd meg azt, hogy…”. Ismernek minket, ott vannak a próbáinkon, látják, hogy gondolkodunk a világról, ezért a legigazabb és legevidensebb, ha engedjük, hogy átmenjen rajtuk a dal, és úgy csinálják meg a maguk kreatívját, ahogy azt a dallal azonosnak képzelik. A Dobozember klipnél eredetileg aggódtam a „kék zokni-szandálos művész” megjelenésen, de Béla kifejezetten ragaszkodott hozzá, sőt, mint megtudtam, napokig válogatta a legrondább zoknikat a legrondább szandálhoz. Ezt pedig nem lehet nem elfogadni, hiszen ha ez az állítás, akkor ez. Nem ott dőlnek el ezek a dolgok, hogy aktuálisan menők-e vagy sem, hanem hogy mennyire esnek egybe azzal, amit csinálunk, mennyire immanensek. Felborít mindent, ha szétbontunk egy önmagában egész világot, és próbálunk belevagdosni oda nem illő elemeket. Ezért végül azt mondtam Bélának meg a Pamukinak, hogy imádom a kék zoknit a szandállal.

Pamuki Krisztián (átszól a másik asztaltól): - Egyébként az szerintem lila.