Sziluett

A legjobb séfekkel a kulisszák mögött

A szerdai Bocuse d’Or európai döntőjén ott volt a 20 éves pécsi srác, Sándor Lőrinc is, aki a csapatok munkáját segítette. Így látta a versenyt ...

Útközben

Trembácz Éva Zsuzsa amerikai diplomatafeleségként kezdett blogot írni, majd könyveket, riportokat. Élt az USA-ban, Kínában, Afrikában. Könyvei egyéni humorral szólnak a kulturális sokkról és az ...

Lord of Design

A pécsi Nick Galériában rendezett Betű-Szó-Kép Szimpózium meghívott díszvendége Frédéric Bortolotti, művészeti vezető, grafikus, képzőművész volt, aki a PTE MK tervezőgrafika szakán is tartott egy ...

A fiatal művészeket ott támogatjuk, ahol csak tudjuk

A szomszédos osztrák főváros, Bécs éveken keresztül a kulturális örökségéből és a hagyományaiból élt. Ám az utóbbi tíz-tizenöt évben mintha kicserélték volna. A város egyre ...

Csak te vagy, és akivel táncolsz

A Duda Éva Társulat új bemutatójának két koreográfusa Gregor Lustek és Rosana Hribar, a szlovén táncélet kiemelkedő alakjai, számtalan nemzetközi díj birtokosai.

A legmélyebb érzés

Forgách András: Élő kötet nem marad című könyvéről

2016-01-06 09:42:20 Balogh Robert

1975-ben a BM III/I-es ügyosztályán megnyitják „Pápainé” beszervezési és munkadossziéját. A fia, majd harminc évvel anyja halála után 2014-ben értesül róla. Ennek megrázó dokumentuma az Élő kötet nem marad című könyv, amely novemberben jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Szerzője, Forgách András édesanyjának történetét írta meg.

Borzongva és megdöbbenve olvastam a könyved. A legnaivabb és legprimitívebb kérdést kell feltennem: mit éreztél, amikor megtudtad, hogy édesanyádnak beszervezési és munkadossziéja volt a BM III/I-es ügyosztályán, mint bizonyos Pápainé?

Ugyanitt ültünk, a Zsivágóban a bátyámmal és hallgattuk az illetőt, aki elmondta. A meglepő az volt, hogy már két perccel a tény kimondása előtt tudtam, kiről van szó. Mindaddig immunisnak tartottam a családomat ettől, nem föltétlenül erkölcsi okokból, hanem azért, mert annyira rendszerhez és párthoz hű emberek voltak a szüleim. Arra gondoltam, ilyen munkára rájuk nem lehetett szükség. Azóta tudom, hogy szükségük volt olyanokra is, akik meggyőződésből hajtanak végre feladatokat, és nem csak olyanokra, akiket zsarolással vettek rá egy-egy feladat elvégzésére. Olyan területen tudták a szüleimet alkalmazni, ahol nagyobb bizalomra volt szükség az irányítók és irányítottak között. Az komoly probléma, hogy már eltelt 30 év az anyám halála óta és ez az ügy most felszakít mindent. Semmi sem érvényes. Amit evidensnek hittél, nem az. Nagyon mélyre kell önmagunkba nyúlni, hogy újra helyreálljanak a dolgok.

A könyv más kérdéseket is felvet. A társadalom viszonyát magához az ügynökhöz.

Bonyolult ez a viszony. A politikai elit, legyen bármilyen árnyalatú és színű, nem tette meg a kötelességét, hanem nagyjából elszabotálták az Archívum tisztába tételét. A volt keleti blokk országaiban – kivéve Németországot – ez ugyanígy nem történt meg. Az ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok levéltára) költségvetése csak a töredéke annak, negyed évszázaddal a rendszerváltás után, mint amennyi a teljes anyag feldolgozásához szükséges lenne. Erre nincs pénz, nincs szándék, csak egy érdekes törvény, amelynek következtében bárki nyilvánosságra hozhatja az archívumban talált anyagokat. Az anyámról szóló történetet helyettem nem tudja megírni senki, viszont a dossziék tartalmát ki lehet önteni a nyilvánosság elé. Ha kaptál kutatói engedélyt, elég, hogy bemész az Archívumba, megtalálod Pápainét, s ha érdekesnek találod, közzéteszed. Ez így rendben is van. De az nincs rendben, hogy az egész anyag tizedét tudták mindeddig feldolgozni. Digitalizálni kellene az egészet, minden dossziét fel kellene dolgozni, nagy munka, de elvégezhető. A jelenlegi törvényt még csak félkarúnak se nevezhetjük. Ez is arra késztetett és kényszerített, hogy minél előbb közzé tegyem, amit megtudtam. És ekkor jön egy újságíró, és az első kérdése így szól: mennyi pénzt fogsz ezért kapni? Nyilvánvaló a rosszindulat, mintha én elsősorban azért írtam volna meg, mert pénzt akarnék keresni! Lelkiismeretlenséggel vádolt, azzal, hogy pénzért én egy ilyen tortúrának teszem ki az édesanyámat! Én a nyilvános beszéd, a tiszta beszéd lehetőségéért írtam a könyvet és csinálta a bátyám, Péter a kiállítását a Capa Központban. Ezekről a dolgokról akkor is beszélni kell, ha kínos, ha sokaknak fáj. A döntésünket igazolja, hogy az elmúlt hetekben sorra kapom az emaileket és üzeneteket arról, hogy miként lehetne kutatói engedélyt kapni az ÁBTL-ben. És megköszönik, hogy meg mertem szólalni.

Az emberek hirtelen újra kíváncsiak lettek arra, hogy mi van a családjukkal. A jelenlegi rendszer nem olyan, hogy besétálsz, megnyomsz egy gombot és kijön a másik oldalon minden, ami rád vonatkozik, vagy a szeretteidre, barátaidra. Kutatói engedéllyel lehet érdemi információkat szerezni. Ha bemész az utcáról, nagy nehezen kapsz három papírt, ha kutatóként, akkor meg azt, amit megtalál a lelkiismeretes kutatásvezetőd, aki az aktákkal tömött polcok között rohangál. Az én esetemben ott volt édesanyám beszervezési és munkadossziéja. Hogy a dossziék megvannak, ezt bizonyos szempontból szerencsés véletlennek is lehet nevezni, miközben persze a maga módján katasztrófa is. Baj, hogy megtörtént, de jó, hogy megtudtam, hogy megtörtént.

A szerző fotója: Mező Zsuzsa

Én még mindig a mit érzett c. alapkérdésemnél tartok. Ekkora indulatot nem láttam még benned – hozzá teszem, abszolút indokoltnak érzem.

(elmosolyodik) Ambivalens vagyok. Indulat elsősorban a beszervezők ellen van bennem. Azok ellen, akik beleültek abba székbe, ahol tíz perccel azelőtt esetleg én ültem. Akiknek anyám intim vallomásokat tett az életéről, és akik ugyanakkor az ő naivitását és hitét, meggyőződését kihasználták. Őket tudom gyűlölni, de velük nem találkoztam, és ha mégis találkoznék, nyilván ők is találnának indokot arra, amit tettek. Az anyagokból kiviláglik, hogy ők is csak kisemberek voltak. A képzeletem révén figurákat formáltam belőlük a novelláim számára, nem tudom, hogy néznek ki a valóságban, számomra ők csak nevek. Az indulatom másik tárgya a politikai elit. Színezettől függetlenül: Antall Józseftől kezdve az SZDSZ-en át Horn Gyuláig és Orbán Viktorig, akik ezt a játszmát lefolytatták. Ma Magyarországon regresszió van, visszafejlődés a Horthy- és Kádár-korszak értékrendjéhez, lelki beállítottságaihoz. Ehhez a tudatlanságban tartott emberek remek alapot nyújtanak. Nagyon hamisan működik ma a három per akárhánnyal kapcsolatban a magyar nyelv. Neheztelek a barátaimra, akik rossz poénokat írnak színdarabokba csak azért, hogy röhöghessen a közönség. A besúgó téma hamis vágányon fut. Igen, például Szabó István jelentései csöpögnek a rosszindulattól a kollégái felé, úgy gondolom, neki is érdemes lenne a saját személye perspektívájából őszintén feltárnia a részleteket, de ő büszkén és gőgösen visszautasított minden kritikát valamilyen morális fensőbbséggel. Tar Sándor, Bódy Gábor, Molnár Gál Péter. Mindegyik egyéni történet. Szőnyei Tamás nagyszerű könyvet írt ez ügyben. Ő már elkezdte a szerkezetet feltárni, Kenedi János könyve is nagyon hasznos ebben a tekintetben, Gervai András, Bán Zoltán András vagy Rainer M. János könyve Antall József megfigyeléséről.

Ahogy végigolvastad a dossziékat, anyukád iránt mennyire változtak meg az érzéseid?

Talán a legmélyebb érzés az anyai szeretet, az amor matris. Joyce-tól tanultam, hogy a latin kifejezés kétfelé is működik, egyszerre jelenti az anyánk iránt érzett szeretetünket és az anyánk ránk irányuló szeretetét. Azt próbálta megbolygatni ez a történet. Privilegizált kedvezményezettje voltam édesanyám szeretetének. Még a kedvezményezettség is négyzetre volt emelve. Rendkívül bonyolult feladat volt számomra egyensúlyozni a teljes őszinteség – ennek a könyvnek a bukását jelentette volna, ha nem tudok őszinte lenni – és aközött, hogy meg tudjam őrizni őt magamnak olyannak, mint amilyennek mindigis láttam. Bennem úgy él ma is, mint amilyen volt. Egyik recenzensem azt írta, hogy Pápainé olyan, mintha egy új családtagom keletkezett volna, akit meg kell ismernem. Ezt szellemesnek és találónak tartom. Az első novellák olyanok, mint egy ismerkedési szertartás részletei.

Pápai vizeken…

Bátran kalózkodj és ismerd meg önmagad. Nem vagyok nagyon konfrontatív és kitárulkozós alkat, ez azért nagyon nehéz nekem. Az egész gyerekkoromat és fiatalságomat fel kell forgatnom, és újraalkotnom. Meg kell keresnem a jeleket. Bizonyos jelentések lábjegyzeteiben elküldöm a tartótiszteket a legkülönfélébb helyekre. Ebben egy kis színészkedés is van, de valami hasonlót éreztem a jelentések olvasása közben. Lehet, hogy kicsit operettprimadonnásan oldottam meg. De szükségem volt rá. Ezt a dühöt a mindennapokban nem érzem. Főleg mióta megírtam a könyvet.

Eljutottunk a hogyan kérdéséig. Mert hasonló történetek már voltak a magyar irodalomban, amikor egy családtagról kiderült valami titok. De mint dramaturg, költő, regényíró és történész, miért ezt a formát választottad?

A könyv formájához hozzátartozik, hogy azt akartam ábrázolni az egésszel, a formai sokszínűséggel is, érzékenyebbé akartam tenni azt a szubjektív pontot, ahonnan én, Forgách András 2014-ben és 2015-ben nézem ezt a kérdést. Nem íróként, hanem mint családtag, fiúgyermek. Ez sebezhetőbb szerep, mint az íróé. Ezt is meg akartam mutatni. Az anyagban látom egy nagyregény lehetőségét is. De az még legalább három-négy év. Folytatni fogom a munkálkodást ebben az irányban, de most arra törekedtem, hogy minden lényegi pontot, a rálátásomat erre az anyagra, megmutassam. Ebből a szempontból fontos az utószó, mert ott – a címe Még valami – ott az egész problematikát bejárom kutatóként.

A könyv egyik része novellisztikus, de mintha inkább egy nagyregény kezdőfejezetei lennének és aztán következnek a versek. Hogy kerültek ide?

Anyám verseit is beillesztettem, hogy mint egy régi bakelitlemezről az olvasók is meghallják a saját, összetéveszthetetlen hangját. És ott vannak az én verseim is, vagyis versformában megírt vallomások, amelyek kamaszkori vagy kisgyermekkori pillanatokhoz kötik a történetet. Novellákként nyilván úgy oldottam volna meg a verseket, hogy megírom Bruria gyermekkorát, Marcell gyermekkorát, a sajátomét. Azért versben írtam meg, mert kezdetben annyira szégyelltem még magam előtt is ezt a történetet, hogy görög drámának és görög mitológiának akartam álcázni. A versek szinte maguktól születtek, és bennük, talán nem véletlenül átcsúszott minden a nehéz, traumatikus gyerekkori pillanatokba. Úgy érzem, egy ilyen könyv esetében van lehetőségem formákat váltogatni. Nem tartom magam költőnek, de néha írok verseket is. Talán ez is mutatja a kísérletező nekifutásokat ebben a nehéz témában, amelyiknek nincs megoldása.

Mi lehetne megoldás?

Ha anyámmal végigbeszélnénk az egész történetet, megírnánk, és együtt publikálnánk. Nagyszerű lenne. Ennek csak fájdalmas és nehéz megoldása van. Csak az irodalmi minőség mentheti a fiúi árulást. Ez a könyv egyesek szemében talán árulás lehet, mások szemében bizonyosan nem az.

Számomra a próza volt a fontosabb a versnél. Ennyire erős szöveget régen olvastam, ennyire sokfelé ágazó, gazdag szövetet. Felvillant benne egy pillanatra Mészöly Miklós, de mások is… Egy idő után hiányolni kezdtem a nagyregényt. Mert a témában abszolút benne van az a lehetőség, hogy a rendszerváltás előtti időszakot hitelesen ábrázolja.

A Zehuze a 40-es évek közepétől a 76-ig ábrázolja a kort, de most nem akartam azt a technikát alkalmazni, mint amit Esterházy, aki sokat idéz a Javított kiadásban a Harmónia caelestisből. Gondolkozom azon, hogy a Zehuzét újra szemügyre veszem ennek az új tudásnak a fényében. Anyámat 1975-ben szervezték be, de, bármilyen paradox is, sokáig nem is tudta, hogy mennyire be van szervezve. Egyszercsak előléptették titkos munkatárssá, anélkül, hogy ezt közölték volna vele. És ő talán ezt is elfogadta volna, mert ha a Párt akarja, akkor nyilván az helyes. Sok lehetőségem nyílt most azzal a regénnyel kapcsolatban, amit már megírtam. Az első száz oldalban megmutatom, hogy mit lehet ezzel a dologgal kezdeni.

Miért adtad közre ilyen hamar? Hiszen egy év alatt megírtad az egészet.

Ott volt a fix pont, november 16-a, a bátyám kiállításmegnyitójának az időpontja. Persze, ha egy képzeletbeli mecénás azt mondja, hogy kisfiam, garantálom neked, hogy senki, semmit nem jelentet meg erről, amíg ezt te meg nem írod, akkor talán 3-4 év munka lett volna. De én így szeretem ezt a könyvemet, ahogy van. Tartalmazza a kapálódzásomat is, olyan vagyok, mint egy mézbe esett légy. Megtehettem volna, hogy mint egy mindent tudó Johann Wolfgang Goethe, vagy Thomas Mann, vagy Flaubert kiemelkedek ebből és transzponálom. Az említett urak gazdag emberek voltak, Flaubert a papája által megtermelt vagyonból élt egész életében. Nem kellett arra gondolnia, hogy mi lesz, ha nem készül el valamivel. Nem kellett recenziókat írniuk pénzkeresés céljából. Titkárokat alkalmaztak. Ebben a szomorú történetben megtaláltam a magam csapongó alkatára is a magyarázatot, amivel egyébként naponta meg kell küzdenem. A szüleim titkos élete volt az, de ha eltekintünk a III/I-től, akkor is sokféle zűrzavar uralkodott a családomban. Idegen hazában élni, anyukám ápolónő volt, de tolmácsként dolgozott, mindenfélét csinált, de nem tudott rendesen megtanulni magyarul, nem tudott bánni a pénzzel, volt egy nagyon jóképességű, de ötvenhárom évesen megbolondult férje. Ez önmagában elég alapanyag lenne a káoszhoz. És akkor még ehhez jött most anyám titkos élete. Mindez hozzáadódik a szeretett lényhez, aki az anyám. Az a folyamat nagyon érdekes, ahogyan visszagyalogolok egykori önmagamhoz és hirtelen megértem, hogy mi volt az, ami még jobban fokozta ezt a zűrzavart. Szerintem az édesanyám objektív, tudományos alapon is egy szépség volt – nem csak a gyermek szemével. Emellett csodálatosan hímzett, élete vége felé igazi remekműveket készített, és mindet elosztogatta persze. A halála után volt már kiállítása, könyvet is szeretnénk csinálni a hímzéseiből a bátyámmal. A csodálatos ízléshez és műveltséghez paradox módon kapcsolódott egy primitív világnézet, amely szerint a Szovjetunió bölcs vezetésének mindig igaza van, legyen bár a főtitkár neve Sztálin, Hruscsov vagy Brezsnyev. Mindig annak van igaza, aki épp a tribünön áll. Felnőtt emberek feladják a személyiségükből azt a részt, ami az életük irányításához lenne szükséges. Csőlátás, butaság, kártékonyság. Ugyanakkor anyám érzékelte mások problémáit, nagyon sok embernek segített, tele volt részvéttel, segítőkészséggel, szeretettel, Thomas Mannt, Goethét és József Attilát olvasott. A családja egy része ott élt Izraelben. Ezért szinte úgy volt szüksége a Pártra, mint kereszténynek a tízparancsolatra. Ez egy bonyolult gubanc. Anyám Jeruzsálemben született, apám Szatmárnémetin, és neki az egész családját kiirtották a II. világháborúban, és mégis, mindezzel együtt keményen Izrael ellenesek voltak mindketten. Nacionalizmus ellenesek. Minden olyan konfliktusban, amelybe Izrael belekeveredett, Izrael ellen szóltak. Meggyőződéses anticionisták voltak. Kétnemzetiségű államot képzeltek Izrael helyére.

Az hogy az akkori magyar államapparátus, mi ellen harcolt, az 2015-ből nézve elég abszurdnak hat.

Akkoriban a Szovjetunióban nagy kivándorlási hullám indult Izrael felé. Az a tippem, hogy Magyarország is ezért kapta feladatul a szovjetektől a cionizmus kutatását. Nem örültek annak, hogy a zsidók el akartak hagyni a Szovjetuniót. Meg akarták akadályozni. Szőnyei Tamás szerint az archívumban feltűnően nagy anyag foglalkozik a cionizmussal.

Egyszer csak besétált a regényedbe – nem vagyok hajlandó novellának nevezni – Petri György, nálánál sokkal följebb a magyar költészet területén belül nem nagyon tarthatunk számon senkit. Nekem nem adatott meg, hogy személyesen ismerjem őt, most mégis fogalmam lett róla, hogyan létezett.

Az a legnehezebb feladat íróként, hogy azt ábrázoljad, ami van. Ülsz a Café Zsivágóban és szól a klasszikus zene. Ez miért irodalom? Mitől válik ez irodalommá? Mi az író feladata? Ezt a lehetőséget a 12 nő voltam c. regényemben éreztem meg, a Valami fiatal szélhámosban kidolgoztam a technikát és itt, az anyámról szóló könyvben teljes fegyverzetben pattant ki a fejemből. A három novella mellé mellékeltem mintegy keletkezésük körülményeit. A festészetben is van lehetőség arra, ha csak önmaga vázlatát tartalmazza a kép néhány részlet gondosabb kidolgozásával. Az én könyvem is egy ilyen. Tartalmazza a kész képet, de még őrzi a vázlat nyomait. Pentimento – a kép tartalmazza elkészülése nyomait.

Egy felelősséged van. A mindenkori hatalom nem érdekelt abban, hogy kiderüljenek a kémügyek. Az első három fejezet olyan hangon szólal meg, amely megadja azt a lehetőséget, hogy széles rétegek azonosuljanak a problémával. A másik kettő mást ad. Elmélyülést, líraiságot…

Időnként szerettem volna a festékkel pancsoló kisfiú is lenni. Ez a könyv valóban tartalmazza önmaga vázlatát. Tartalmazza azt a kisfiút, aki megzavarodottan kapaszkodna a mama szoknyájába, de nincs szoknya. Tartalmaz egy hatalmas gyászt.

A családi gyászt halványan érinti…

A saját gyászomat írtam meg. A többieknek is lehetőségük marad elmondani az ő verziójukat. De hozzáteszem, egy szikra kétely nem volt bennem, hogy ennek nyilvánosnak kell lennie. Nemcsak azért, hogy megvédjem az anyámat miközben elmondom, kendőzetlenül, hogy mi történt. A magyar közgondolkodás ebben a tekintetben nagyon zavaros. Az erről a témáról írt publicisztikák olyan nyelven íródnak, amely lehetetlenné teszi a tisztázást. Nagyon primér, mondhatni buta álláspont létezik ma a besúgással, az ügynökvilággal, a hálózati személyekkel kapcsolatban. A köznyelv része az általános elítélés, biztos tudása annak, hogy ez erkölcsileg mennyire kétes tevékenység, és hogy nem én vagyok, hanem mindig valaki más az, aki érintett. Tar Sándort védve megszólaltak emberek. De Bódy Gábor dossziéját nem dolgozták fel ilyen személyes alapon, az életeseményekbe, a művek elemzésébe ágyazva. A tartótisztek nagyszerű érzékkel tudtak megnyomni lelki gombokat. Ha kellett másképp csinálták – Esterházy Péter apját például brutálisan megverték. Tar Sándort is. Ezzel szemben édesanyámat lassan húzták be az egyre komplexebb feladatokkal. És egyszer csak benne volt. Nem vette észre, hogy árthat is másoknak. Leírta, hogy egy izraeli határőrnőnek van egy idős rokona Miskolcon. Erre beindult a gépezet, arra gondoltak, hogy ezt a határőrnőt meg lehetne „fogni”. De nem lett belőle semmi. De talán lehetett volna. Lassan belesodródott egy olyan szerepkörbe, ahol ártani tudhatott embereknek azáltal, hogy róluk szóló információkkal kiszolgáltatta őket.

Abból a részből, amikor anyukád benyomult a lakásodba, s takarítás ürügyén kizavar téged, abból akár antológia darab is lehet. Erre a részre nem tudok mást mondani, mint szívbemarkoló.

A lakás a család lakása volt, de én laktam akkor benne egyedül, és gyakran voltak vendégeim, ebbe ő nem szólt bele. Persze most nagyon megkérdezném tőle is, hogy sejtette-e, hogy őt becsapták. Ha rájött, miért engedte be azokat az embereket, és akkor milyen tudattal beszélgettünk mi azután? Nagyon szerettük egymást. De most is ugyanúgy szeretem, ha lehet, még jobban. Mindazonáltal nagy trauma volt ezt olvasni a jelentésben. Vagy amikor azt írja anyám tartótisztje, hogy Forgách András anyja jellemzése szerint egy kommunista meggyőződésű fiatalember, művelt és „tud hallgatni”. Kétes vizekre evezett, pedig biztosan nem akarhatta, hogy engem is beszervezzenek. Talán illegális harcosnak képzelte magát. Gyakran hihetetlen pitiáner ügyekkel, feladatokkal bízták meg, Középszerű emberekkel kellett érintkeznie, akik aztán azt a primitív buta szöveget ismételgették, amit készen kaptak a kiképző-iskolában. De a mozgalmár hívószavak felidézhették ifjúkora illegális pártmunkáját. Este otthon Dosztojevszkijt olvasott vagy Joseph Conradot, Németh Lászlót, világirodalmat. Nem vette észre, hogy ez két külön világ, de talán tudta és gondosan külön tartotta őket. Apám hasadt személyiség volt, lehet hogy ezzel a választással édesanyám is valamilyen módon leképezte. Ilyen családban nőttem föl. Nem bánom, sőt. A bátyám és a húgom is rendkívül kreatív személyiségek lettek. A húgom nagyszerűen ír, izgalmas női antológiákat szerkeszt, a bátyám filmművészetét, fotózását nem is említve, mindez részben bizonyosan a problémákból, devianciából, rejtett rémületből, sebzettségből is jött elő. Ezért fontos számomra tisztázni, pontosan mi történt. Hogy megértsem azokat a borzasztó fontos impulzusokat. Minél nagyobb a probléma, annál adekvátabb formát kell hozzá találnod. Nagyszerű és borzalmas, ahogy Dosztojevszkijnek el kellett veszítenie az összes pénzét ahhoz, hogy meg tudja írni a Játékost. Képzeletben sokszor meg kellett ölnie az öregasszonyt, hogy meg tudja írni a Bűn és bűnhődést. Üdvözölhetném tehát ezt az eseményt. Nem tehetem meg, hogy nem írok róla. Beleértve ennek a rizikóját. Minél nagyobb a baj, annál nagyobb lehet a talált kincs is. Ez a könyv ennek az eltelt évnek hű lenyomata. A katasztrófa mérete arra sarkall, hogy igyekezzek olyan műveket írni, amelyek méltók a szörnyűséghez és a rajta átvilágló szépséghez.

Hozzászólás ehhez:

A legmélyebb érzés | Forgách András: Élő kötet nem marad című könyvéről

Milyen nap van ma?