RSS

Sziluett

A legjobb séfekkel a kulisszák mögött

A szerdai Bocuse d’Or európai döntőjén ott volt a 20 éves pécsi srác, Sándor Lőrinc is, aki a csapatok munkáját segítette. Így látta a versenyt ...

A legmélyebb érzés

1975-ben a BM III/I-es ügyosztályán megnyitják „Pápainé” beszervezési és munkadossziéját. A fia, majd harminc évvel anyja halála után 2014-ben értesül róla. Ennek megrázó dokumentuma az ...

Lord of Design

A pécsi Nick Galériában rendezett Betű-Szó-Kép Szimpózium meghívott díszvendége Frédéric Bortolotti, művészeti vezető, grafikus, képzőművész volt, aki a PTE MK tervezőgrafika szakán is tartott egy ...

A fiatal művészeket ott támogatjuk, ahol csak tudjuk

A szomszédos osztrák főváros, Bécs éveken keresztül a kulturális örökségéből és a hagyományaiból élt. Ám az utóbbi tíz-tizenöt évben mintha kicserélték volna. A város egyre ...

Csak te vagy, és akivel táncolsz

A Duda Éva Társulat új bemutatójának két koreográfusa Gregor Lustek és Rosana Hribar, a szlovén táncélet kiemelkedő alakjai, számtalan nemzetközi díj birtokosai.

Útközben

2016-02-05 09:05:32

Trembácz Éva Zsuzsa amerikai diplomatafeleségként kezdett blogot írni, majd könyveket, riportokat. Élt az USA-ban, Kínában, Afrikában. Könyvei egyéni humorral szólnak a kulturális sokkról és az idegen környezetbe való beilleszkedésről és a vándorélet lelkiségéről. Hogy mit tanulunk meg magunkról. Útközben.

Miért kezdett blogot írni?

Amikor kikerültem Amerikába nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Nem találtam a helyemet. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz egy idegen kultúrába beilleszkedni. A második naptól kezdve ezt éreztem, s azt is rosszul éltem meg, hogy ez vitt rá arra, hogy írjak. Csak öniróniával tudtam újraélni azokat a helyzeteket, amiket napközben megszenvedtem, végül is terápia jelleggel írtam. Azért kezdtem el, mert nagyon nehéz volt.

Amerikából a sikerekről szoktunk elsősorban értesülni. Mi volt ennyire nehéz?

Említettem az elvárásokat. Sokkal többet vártam el magamtól, mint ami a realitás lett volna. Angol szakon végeztem, dolgoztam korábban már amerikai cégnél, amerikaiakkal multinacionális közegben… Úgy éreztem, hogy a nyelv miatt és azért, mert valamennyire ismerem a kultúrájukat, könnyebben fog menni a váltás. Úgy gondoltam, hogy kimegyek és folytatom az életemet. Azzal kellett szembesülnöm, hogy ez nem megy ennyire könnyen. Ez volt az első lépcsőfok. Aztán rájöttem, hogy hiányzik a család, hiányzik a biztonság, nincsen meg az a meghatározó közeg, ami otthon adott volt. A baráti kör sem volt már jelen. Az ember otthoni énjét, amit otthon önmagából megélt, nem lehet ugyanúgy megteremteni egy másik kultúrában. Ez az, ami leginkább hiányzik. Az hiányzott, hogy otthon tudtam vicces lenni, életvidámság volt bennem, de ez Amerikában egyszerűen eltűnt. Nem tudtam megélni az otthoni önmagamat. Számomra ez hiányzik legjobban a másik kultúrában.

Élt az USA-ban, Kínában Pekingben három éven át, majd Szenegál következett és fél éve Szarajevóba került a férje, s Ön is. Sok interjúban beszélt arról, hogy problémát jelentett Önnek az, hogy hogyan dolgozzon a különböző országokban. Miért?

Kínában nagyon sokáig tartott, amíg kialakult az, hogy hol dolgozhattam volna, ráadásul a két ország között nincs megállapodás, ezért kínai vagy Kínában működő multinacionális cégnél nem dolgozhattam, így elég limitáltak voltak a lehetőségeim. Szenegálban már előre kerestem munkát és most Szarajevóban ugyanígy előre kerestem.

Ha provokálhatom, akkor azt kérdezem, hogy diplomatafeleségként nem engedheti meg magának hogy otthon üljön és néha jótékonykodjon?

Az nem nekem való élet lenne. Én úgy érzem, hogy a férfinek, mármint a diplomatának könnyebb, teljesen idegenként érkezik egy másik országba, de már hétfőn munkába állhat és így belecsöppen egy közösségbe. Ő folytatja a munkáját. Nekem pedig mindent elölről kellett kezdenem, kialakítanom az életemet. Olyan munkát kerestem, ami illeszkedik a tapasztalataim közé, és érdekesnek is kellett lennie, s egyben jelentsen kihívást is. Ezt nem volt egyszerű megteremteni. Pekingből nehéz volt eljönnöm, nagyon megszerettem.

Mi az oka ennek?

Hogy ott kellett hagynom azt az énem, akivé ott alakultam. Pénteken felültünk a repülőre hat csomaggal s másnap egy másik országban kezdtük újra az életet. Egyfajta állandóság alakult ki az életemben, két-három évente állandóan megváltozott az életem. Ebben nagy segítség, ha a sok változás között a szakmai identitás minden helyszínen ugyanaz marad.)

Nagyon sokan írnak blogot, ön is így kezdte, aztán íróvá lett. Mit kellett átdolgoznia a szövegein ahhoz, hogy könyvvé váljon a szöveg?

A blogon naponta, kétnaponta feltett történetek voltak, ezek egyharmadát Amerikában éltem meg, utána jött Kína, amely olyan szempontból volt érdekes, hogy mennyire furcsa és bizarr dolgokkal és szituációkkal találtam szemben magam. Teljesen másfajta sokk volt, mint Amerikában. Ott azt írtam le kissé másfajta iróniával ötvözve. Ezeket a történeteket, ha csak egymás után másolom őket, nehezen álltak volna össze egy egésszé. Háttér-információkat kellett mellé tennem, kapcsolati szálakat is bonyolítottam benne, a baráti kapcsolatok alakulását is ábrázoltam, mert nehezen éltem meg az elválást. Otthon sok barátom volt, három nagyon jó barátom szerencsére megmaradt, de mindig azt kellett megélnem, hogy a közeli barátok és kollegák közül elveszítünk valakit. Ezt odaát is beleírtam. Azáltal, hogy kiegészítettem a napi blogbejegyzéseket, sokkal jobban felszínre került a saját helyzetem.

A férje hogy reagál az íróságra? Mond olyanokat, hogy ezt azért ne írjad meg drágám! Ezt neked mondom, nem az írónak!

Egyszer rákérdezett, hogy a könyvben van-e valami terhelő információ az amerikai kormányzatra nézve, én mondtam, hogy nem. Erre ő azt mondta, hogy jó, akkor mehet. De komolyra fordítva a szót, abszolút támogatja azt, hogy írjak. Azonban ami a könyvekbe belekerül, annak egy jelentős része fikció. Bizonyos tekintetben hasonló ahhoz, amit megéltünk, de nem teljes egészében az.

A környezete hogy fogadja? Igaz, hogy álnéven, de szereplőkké válnak egy-egy könyvben. Grecsó Krisztián jut eszembe, a Pletykaanyuval. Őt ezért fizikailag is fenyegették. Ez egy klasszikus íróvá-nevelődési probléma, hogy az író a saját közegét mennyire írhatja meg.

Igazság szerint egy olyan karakter szerepel benne, a barátnő, aki két barátnőmből lett összegyúrva. Ők abszolút pozitívan vették. A könyvek arról is szólnak, hogy milyen nehéz volt elszakadnom a szüleimtől. Vannak olyan szövegrészek, amik arról szólnak, hogy ezt hogyan dolgozom fel. Pozitív visszajelzéseket kaptam inkább, mint negatívakat –hasonló helyzetben lévő külföldön élő magyaroktól, de sokan otthonról mondták, hogy a humora miatt olvasták szívesen a könyveket és azért, mert megmutatja milyen amerikaiak és kínaiak között élni.

Az Ön története egy szempontból különleges, hogy ennyire különböző kultúrákba kerül és hogy diplomatafeleség, de más szempontból ez 800-900 ezer magyar története, akik idegen kultúrákba kerülve új életet kezdenek pár bőröndnyi holmival. Tőlük, a sorstársaitól milyen visszajelzéseket kap?

Amerikai ismerőseim azt mondták, hogy nekik azért volt jó elolvasni a könyvet, mert visszajelzést kaptak arról, hogy amin átmennek, az normális dolog. Furcsa, de normális. A könyvek talán tudnak segíteni azoknak, akik most indulnak el. Segíteni abban, hogy lelkileg milyen nehéz ez az út, de ugyanakkor nagyon érdekes, sokszín ű, és sokszor egy intenzív önismereti kurzussal ér fel. A nehézségek ellenére mindenképpen azt mondom, hogy megéri, mert rengeteg tapasztalatot, élményt kap az ember.

Ez egy rétegkönyv vagy szélesebb közönségréteget is képes lenne megszólítani?

Valaki szerint rétegkönyv a humora miatt. Szerintem sokféle közönséghez szól. Valahol mélyen ezek a könyvek egyfajta spirituális önkeresésről is szólnak. Ez bárkinek érdekes lehet, aki szeret befelé figyelni a saját belső folyamataira. Romantikus regényként is olvasható egy-egy szála. Én könnyedebb regénynek érzem.

Említette a sprituális szálat. Megvan még az a navahó indiántól ajándékba kapott nyaklánc?

Igen, az megvan. Én megpróbálom elmondani ezeket a spirituális élményeket. Sokszor felmerül egy idegen kultúra tükrében, hogy ki is vagyok én. Ahogy két-háromévente változik a környezet, újabb kérdéseket kapok. Próbáltam megtalálni mindig az okokat. A folyton változó belső feszültség mutatta meg nekem ennek az életstílusnak a sprituális oldalát.

Az anyaország, Magyarország változását mennyire érzékeli?

Abszolút. Követem a híreket, beszélek a családommal, barátokkal. De azokat az országokat is követem, ahonnan eljöttünk. Pekinget is rendszeresen figyelem a hírekben.

Ezeken a kultúrákon át nézve Magyarország miben erős, s miben gyenge? Mi magyarok szeretjük különlegesnek érezni magunkat.

Az ország helyett az emberekről szereztem tapasztalatokat. Amikor külföldön láttam magyarokat, akkor tűnt fel, hogy az érdekérvényesítő képességünk mennyire gyenge. Mi ebben nem vagyunk jók, még közép-európai viszonylatban sem. De egy amerikai barátom az mondta, hogy neki még soha nem voltak olyan lojális barátai, mint a magyarok. Egy olyanfajta lelkiség van bennünk, amit máshol nem éltem meg. Ennek lehet az is az oka, hogy magyar az anyanyelvem. Talán egyedül itt Boszniában érzek kicsit hasonló, erős lelkiséget, talán a hasonlóan megszenvedett történelmünk miatt.