RSS

Sziluett

Magamat kell a történeti horizontban megtalálni

Pion István költő, az első kötetéről, a slamről és egy generáció életérzéséről.

"arra törekszem, hogy világunkból valamit megértsek"

Barnás Ferenc

2015-01-26 11:40:32 Wiegmann Alfréd rovata

Barnás Ferenc néhány esztendeje íróként éli életét, noha korábban számtalan különféle foglalkozást űzött, volt bányász, utcazenész, és kalandozott Európában.

Ezekből az élményekből (is) születettek mind a nagyközönség, mind a szakma által szívesen fogadott, nagy visszhangot keltett könyvei sajátos nyelvezetükkel. Nemcsak írói tapasztalatairól Wiegmann Alfréd kérdezte.

- Ez a sokirányú életút jelentette a tápanyagot az íróvá váláshoz?

- Valóban, mielőtt megjelentek a könyveim, nagyon sok mindent csináltam. Most viszont zavarban vagyok, mert az, hogy írónak tekintem-e magamat, ez még nem tisztázódott bennem. Akkor mondhatnám magamról, hogy író vagyok, ha nem lennének kérdéseim magamban ezzel kapcsolatban. Mert valóban, mielőtt megjelentek könyveim nagyon sok mindent csináltam. Tanítottam, különféle művészeti iskolákban, az egyetemen is, sőt ezt megelőzően hosszú évekig muzsikusként kerestem a kenyeremet. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt megkérdezte volna tőlem, hogy te muzsikusnak tekinted-e magadat, akkor ugyanúgy nem tudtam volna válaszolni, mint most arra, hogy író vagyok-e. Mert ugye tanult szakmámra nézve például nem vagyok muzsikus, nem jártam konzervatóriumba, magamtól tanultam zenét és az élet rákényszerített, hogy állandóan gyakoroljak, állandóan játsszam, mert folytonos pénzszűkében voltam, egyetemistaként is, mert már 19 évesen kisgyerekem volt. Aztán az egyik testvérem zenészként részt vett egy nemzetközi zenei kurzuson, Németország közepén, egy kastélyban, egy ezerhétszázas években épült szép épületben és elég merész húzással illegálisan engem is odahívott. Egy darabig észrevétlenül laktam a kastélyban a kurzus tagjaival együtt, de az egyik titkárnő észrevette, hogy "csövezek" és kidobatott. De aztán a kastély tulajdonosa, a gróf magához hivatott és egy lakosztályt ajánlott föl nekem, de ezt én nem fogadhattam el, úgyhogy kaptam egy kis szobát, és a továbbiakban részt vehettem a képzésen. Később olyan jól ment a zenélés, hogy kimentem az utcára és utcai zenészként dolgoztam.

- Meglehetősen romantikus történet, de pestiesen szólva nem volt égő, hogy egy értelmiségi fiatalember kiáll az utcára és zenél? Sőt keresi és "belakja" a jó akusztikájú, jó forgalmú tereket, amint azt a Bagatell című regényből is megtudhatjuk?

- De...igen. Magyarországon, korábban, különféle gyárakban dolgoztam, s az első fizetésem, ha jól emlékszem négyszázötven forint volt napi nyolc, tíz órás munkáért. Tehát nem csak, hogy sokszorosát kerestem ekkor ott utcazenéléssel, de erkölcsileg sem volt utolsó, mert volt, hogy a Bambergi Szimfónikusoktól jöttek oda hozzám és gratuláltak. Később egy idősebb híres német költő is megismerkedett velem, - milyen érdekes, látja: ekkor, huszonkilenc évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ezt most itt fogom mesélni -, szóval odajött hozzám ez a költő és azt kérte, hogy a róla szóló portré filmben én zenéljek majd. Ez a kapcsolat sok érdekes élményhez segített hozzá: különféle helyeket látogattunk együtt, elvittek a bambergi dómhoz, aztán elvittek egy könyvtárba, egy elegáns étterembe, kávéházakba és én nagyon büszke voltam magamra, hogy egy jelentős német költővel egy társaságba kerültem.
A zenélésből tehát jól megéltem és akkor 1983-tól kezdve évi rendszerességgel kijártam volt, hogy csak három hónapra, hol pedig hosszabb időre. Ezalatt sok mindenkivel megismerkedtem meg, úgynevezett nagy emberekkel, nagy művészekkel, de átlag emberekkel is, akik sokszor érdekesebbek voltak a nagy koponyáknál. Játszottam éttermekben, hotelekben, házasságkötő termekben...

- autószalonban,

- úgy van, egy zürichi Toyota Szalonban is, meg se merem mondani milyen gázsiért, ezt a gázsit egy megalázó helyzet miatta, később összetéptem...

- igen, ezt is leírja a már említett regényben.

- Tehát dilettáns muzsikusként is egyre jobban belejöttem a szakmába, a hírnevem is egyre jobb lett, a velejáró pénz is fontos volt, de ha tetszik az igazi hozadéka mindennek a majdani író ember számára, az a spontán ismeretanyag, azok a felfedezések, amelyek az emberi viselkedés sokféleségére, a karakterek sokaságára vonatkoztak, ez mindennél többet ért. Nem akarok a „street art”- tal jönni, de a közvetlen kommunikáció során föltárultak különféle magatartásformák, emberi sorsok. A sorsokról szólva meg kell jegyeznem, hogy ezek persze hol feldobják az embert, hol elszomorítják.

- A mindennapi létezés, maga a megélhetés, mintha másodlagos lenne az életében. A kalandozás, a megismerés a fontos. A már említett Bagatel című és az egyik utóbbi regény, a Másik halál is ezekből született. A kritikusok próbálták megfejteni ennek a sajátos prózának a titkát, amely bevonja, mintegy beszívja az olvasót. Lássunk egy kis részletet a műből.

- Ez a rész egyébként éppen az egzisztenciális létezés, a mindennapi megélhetés problémáiról szól, éppen munkát keresek:
"Tulajdonképpen nem is akartam elutazni Genfbe, nem is gondoltam, hogy ott sikerül munkát találni, mert sohasem volt annyi jövedelmem, hogy azt az időt, amelyet Budapesten töltöttem kölcsön nélkül meg tudtam volna úszni. Erre akkor lett volna esélyem, ha a szóban forgó években kevésbé nagyvonalúan kezelem a magyarétól eltérő svájci életszínvonalat. Én azonban más utat választottam. Ezért is voltam némi csúszásban a kifizetésekkel és a befizetésekkel, ami ebben az utolsó évben bizonyos okok miatt olyan méreteket öltött, hogy nem csak a szokásos forrásszemélyeket kellett felkeresnem, de egyéb helyeket is, ahol pedig az általában rosszul szokott az ember járni, mint ahogy velem is így történ. Ilyen körülmények között felkerestem március táján az egyik régi iskolámat, ahol előzékenyen és barátságosan előadták nekem, hogy mi is mostanában a helyzet az állások terén, s ami után úgy döntöttem, hogy majd az ősz folyamán térek vissza az álláskereséshez. Az őszből tavasz lett. Azaz rögtön a nyár, mert már az volt, amikor láttam, hogy mit jelent a munkaerőpiacon az, ha valaki hosszabb időre kiesik az életből. Nem tudom, hogy jó szó-e a láttamozás, mert bár kétségtelenül láttam egyet s mást, azért alapvetően gondolkodtam, mert hát miközben egyik helyről a másikra vándoroltam, valójában azon gondolkodtam, hogy valójában miért történik, hogy mi hogyan történik, de meg kell mondanom, hogy valójában semmire se jutottam. Láttam, hogy semmi sem történik. Ahogy az egyik belvárosi antiquáriumban sem, ahol a "Nyelveket beszélő munkatársakat keresünk" felirat miatt benyitottam és ahol a tulajdonos ezt mondta nem, kérem nem. Nem mondta el, hogy mért nem, csak annyit mondott, hogy nem kérem, nem. Én meg nem kérdeztem meg tőle, hogy akkor ne haragudjon, akkor mért van kinn a hirdetés, aminek alapján magukhoz bejöttem, hogy nyelveket beszélő munkatársat keresünk, amiért én bejöttem, különben nem jöttem volna be, ha nincs kinn a hirdetés, mert én csak azt gondoltam, hogy szükség van olyan munkatársra, aki beszél két nyelvet. Ezt a fajta nemet egyébként, már ismertem: ugyanígy mondta a Király utcai cukrászda vezetője is, nem kérem, nem. A „kéremet”ezek valahogyan mindig hozzáteszik, úgy gondolják, így elegánsabb az elutasítás. A cukrász ügyet később egy kicsit restelltem, vagyis nem is restelltem csak kellemetlenné vált, lényegében azért, mert később a Király utcának ezt a részét elkerültem, pedig nem biztos, hogy el kellett volna kerülnöm, elvégre a munka az munka, és mégis csak egy dolgozót kerestek, igaz nem engem."

- De ez a keresés mégis csak a lételeme. Ebben felmerülnek az emberi létezés alap toposzai, hogy kicsit leegyszerűsítve fogalmazzak, mind szellemi, mindtesti, mind az egzisztenciális létünk különös megfoghatatlansága. Ezek a művek mondhatni önterápikusak, mert az egyik végén a hős azt mondja: "... akkor jelentkeztem az elmeorvosnál", a másikban pedig épp az ellenkezőjét, hogy nem kell elmennie. Tehát mintha maga a mű, a keresés processzusa lenne a megoldás. Az említett könyvek, az Élősködő és a Kilencedik nemzetközi porondon is megjelentek és sikert arattak.

Forrás: Irodalmi Jelen


- Az Élősködő című regényemnek egy részletét fordították angolra, megjelent belőle két fejezet, mintegy hatvan oldal. A Kilencediket teljes egészében a chicagói Nord-Western University Press jelentette meg angolul. Szerencsére a fordító a Pen Amerika díját kapta meg, ami azt jelentette, hogy ott valóban odafigyeltek rá, ami a szerzőnek mindig nagy öröm. Jelzi, hogy az a világ, amit szeretnék megmutatni érdekes és fontos a távoli olvasónak is.
Én legalább is minden egyes munkámnál arra törekszem, hogy világunkból valamit megértsek, és ezt valamilyen módon ábrázoljam is. Ezek persze nehéz ügyek, hiszen Faulkner fogalmazta meg, hogy a legtökéletesebb vállalkozásunk is biztos, hogy kudarc lesz, hiszen nem tudjuk azt megcsinálni, amit szeretnénk. Nem feltétlenül az élet sötétebb oldalát próbálom megragadni, bár a hőseim közül néhányan valóban fel szokták keresni a pszichiátriákat, vagy az ideggyógyintézeteket, de ezt úgy kell érteni, hogy egy konstrukción belül egy kitüntetett helyet adunk a szereplőknek, azzal, ha krízishelyzetbe hozzuk. Ebben a helyzetben aztán úgy szokott lenni, hogy minden elmozdul helyéről. S a nagyon értelmes és intelligens gondolataink, amelyek egyébként szilárd vázat tudnak adni létezésünknek, szertefoszlanak, és akkor ott maradunk védtelenül. S valóban nem úgy oldódnak meg a problémák, hogy a hős maga megoldja, hanem az út, amin halad hozza meg a tisztulást. Ha hőseim nehéz pillanatokat élnek is át, azért igyekszem odatenni melléjük a humort, a játékosságot, vagy az iróniát, a grimaszt. Legyen rálátása magára és az őt körülvevő világra, mindazzal a hiánnyal, vagy azzal a zavarral együtt, amit átél. Egy-egy ilyen pillanatban, ha tud nyelvet ölteni saját magára is, az egy jó dolog. És ezt jó, hogyha tanuljuk. Ez egy folyamatos tanulás, és hogyha olvasás közben egy picit közelebb kerülünk annak a technikájához, hogy miképpen kell a nehéz helyzeteket, több humorral, több játékossággal, több öniróniával kezelni, akkor szerintem sokat érünk vele.

- A kritikusok nem nagyon tudják besorolni, sem nemzedéki, sem stiláris, sem világnézeti szempontból nem kategorizálható, valahogy mindebből kibújik. Nem akar kalitkába kerülni. Ennek a meglelt egyéni hangnak ugyanakkor megvan a maga irodalmi vértezettsége, hiszen az irodalomtudományok doktora, Hermann Hesséből írta disszertációját. A Kilencedik című regény, amelyet harmadikként jelentetett meg, egy kisfiú visszaemlékezése. A regény egy különös szenvedéstörténet, amely a végén nyitva hagyja a problémát, hogy végül ez a kisfiú megtalálja - e helyét az életben vagy nem. Ismerve az ön életrajzát nem lehet nem párhuzamot találni. Ez a kisfiú végül megtalálta a helyét az életben?

- Ha ezt a kisfiút az én egykori kilenc éves mivoltommal kívánja azonosítani, nos, nehéz válaszolnom. Talán már elhangzott, hogy minden egyes munka egy nyelvi konstrukció, habár kétségtelenül vannak önéletrajzi elemei. Igyekszem a túlzó személyességtől távol tartani magamat. Nem kell, hogy életrajzot írjak, mert ez engem egyrészt nem nagyon érdekel, másrészt az olvasó se nagyon kíváncsi rá, mármint Barnás Ferencre. Arra kíváncsi talán, hogy én a könyvben milyen világokat tudok összetákolni. Annak a kisfiúnak az élete 214-ik lapon megszűnik. Ő megmarad mindig egy kilencéves kisfiúnak, aki egyébként kilencven éves is egyben. Én például még nem vagyok kilencven éves. Mert ő annyi mindent lát, érez, gondol és tud, mint egy kilencven éves. Persze nem intellektuális tudás ez, hanem valami más, nem igazán jó a szó, de valami mélyen lelki, egy kicsit olyan, mint az ő édesanyjáé, akinek elképesztő sors jutott.

- Ő az, aki verseket is írt, alkotó is volt.

- Igen, és aki tizenegy gyermeknek adott életet. És aki nem tudott tanulni, mert jött a háború, és akinek volt egy speciális férje, akinél a tanulás nemigen jöhetett szóba, de emellett mégis csodálatosan ismerte az életet, olyan képességei voltak, hogy hogyan lehet a legelképesztőbb körülmények között is boldog házat vinni, húsz négyzetméteren, még akkor is, ha éppen nem tudtak kenyeret venni, ha nem volt mit rendesen enni, ha nem tudtak befűteni sem. És ott az a tizenkét ember a húsz négyzetméteren, és egy gyertya ég középen, és mégis varázslatos a hangulat, mert ez az asszony ilyet tudott teremteni az ő lényével, az ő okosságával..., mintha e körül az édesanya körül a fizika törvényei bizonyos helyzetekben megszűnnének, mert képes felülírni az anyagi valóságot, mintha átmenetileg nem azok számítanának, hanem másfajta törvényszerűségek érvényesülnek.

- Maga a művészet, az igazán fontos irodalom valami ilyesmi titok körül matat. Most a másik fontos műből, a Másik halálból idézzünk egy részletet:

"Sokan mondják, hogy Budapesten másfél millió rosszul öltözött, kedvetlen ember él, aki nem tud mit kezdeni az életével. Ez nem igaz. Vagy, ha igaz, nem úgy, ahogy azt mi hisszük, vagy ahogy eddig hittük, mert mialatt figyeltem azt a néhány százezer embert, aki az elmúlt években bejött hozzánk, én mást láttam. Persze tudom, a kiállító teremben átváltoznak az emberek. Több, mint tíz éve vagyok itt, volt alkalmam megfigyelni. Nem tudom, mi történik ilyenkor, minthogy azt sem tudom, miképpen megy végbe az egész, de ezt láttam és ezt látom. Minden egyes ember más miatt, és máshogyan és másképpen változik át. Hogy mi történik ilyenkor nem tudom, mint ahogy többnyire maguk az emberek se tudják, pedig végbemegy bennünk ez az átalakulás, sokszor csupán pillanatokig tart az egész. Én úgy láttam, hogy a művek közelében valami leválik az emberekről, de az is lehet, hogy nem leválik, hanem rárakódik. Talán azoknak a világa, akik megalkották a műveket, de is lehet, hogy mások világa, mint ahogy az is lehetséges, hogy egy egészen más világ. Egy-egy alkotó, olykor talán szívesen látta volna mindezt, egyesek képzeletben bizonyára látták is, talán épp ezért voltak képesek valamikor elkészíteni a dolgaikat.

Mintha csak beszélgetésünk része, lenne ez a szöveg. Múzeumőrként is dolgozik, a múzeum valódi színtere életének, legalább is, ami a kenyérkeresetet illeti, de a képzőművészettel való napi kapcsolat tapasztalatai is, átszűrve az írói látásmódon alakítják a művek szövegeit, határozzák meg azok gondolati anyagát. Kívánom, hogy további művek szülessenek töprengéseiből, élményeiből, őrizze meg ezt a különös létezésmódot, amelyhez közelebb kerülve és megismerve, talán másképp olvassuk Barnás Ferencet, és az ő a különös nyelvi konstrukcióit.