A kocka bakterház faláról mellmagasságig lekopott a vakolat. A hajszálrepedésektől csúf ablak mellett egy műanyag létra várta letámasztva, hogy hiányozni kezdjen valakinek. A bejárati ajtó előtt lebegő pókháló finom szálain messziről láthatóan csillant meg a napfény.
A vonat aztán lassan elindult, a csendes állomás tovatűnt, s az addig az ablakon kifelé mosolygó fiatal szőke férfi most biccentve köszöntötte a kabinba belépő társaságot. Két korosabb nő volt, egy duzzadt lábú, meg a testvérhúga, egy izgága pápaszemes, akik egy kisebb, törékeny alkatú copfos leányt fogtak közre. Fegyelmezetten ültek mind, nem szóltak. A pápaszemes lopva rá-ránézett a férfi gitárjára, amely ott hevert mellette az ülésen, mintha külön helyjegye lenne. Hiába hiányzott róla a G húr, kevesebb helyet így se foglalt. Ők hárman meg sorban, mint a gyanúsítottak.
Robogott a vonat, s a szőke fiúnak nem csak gitárja, de mosolya is érthetően keltett gyanút utastársaiban. Megint egyre csak a tájat nézte az ablakon át. Nem lehetett eldönteni, hogy kisebb tavak, vagy csak az esőzés után ottmaradt óriás pocsolyák azok az összefüggő vízfelületek, amelyeken mereng. De hamarost lakóházak következtek, s a tornácon a megszokott némaságban üldögélő falubeliek – épp mint ez a három itt vele szemben. Majd a napraforgók. Ez a messze elnyúlva rikító sárga forgatag.
– Ez a kedvencem az utazásban, ez a sárga – szólalt meg a férfi az asszonyok felé fordulva.
Azok, mintha sértés szállt volna fel a kabinban, pillanatig döbbenten néztek a pimaszul vidám fiatal zenészre, de hamar visszatértek a semmittevéshez, mintha mi sem történt volna.
– Import árú, igaz-e – biccentett aztán szőke fejével a vastag lábú nő kezében zizegő papírzacskó felé, amelyből az nem tudni, mit, de folyamatosan falatozott. Mindenesetre a kabinban zsírszag volt. Az asszony, akiben a rutin masszívvá érlelte a gyanakvást, szinte ledermedt, noha a fogai között őrlődő falat még további rágást igényelt volna. Másodpercekig nyelni sem mert, ám a fiú barátságos mosolya csak nem akart megsavanyodni.
– Nekem is van egy nénikém odaát, minden szent ünnepre banánt küld, van hogy tejport is! Nem is hinnénk, mi minden csuda van azoknál!
A hírre, miszerint a kölyöknek is lehet titkolnivalója bizonyos külföldi kontaktok okán, átmeneti bizalmat ébresztett az asszonyokban. A duzzadt lábú például tovább rágott, de most már nem fordult el a fiútól, ellenkezőleg, kerek szemmel figyelte ezt a sima arcú muzsikust, milyen érdekes dolgot mesél még számukra.
– Thomasnak hívnak – mondta aztán. A nő egészen izgalomba jött. Begyűrte a zacskó száját, a sajátját meg jobb csuklójába kente, hogy aztán az étkezés lezárásaként cuppogjon még két sebeset. Thomas, morzsolta magában. Rövid keresztnév, vezeték nélkül – ez valami tévés ember lesz.
– Az udvarba megyen? – érdeklődött aztán, s közben ismét a hangszert vizslatta, most már inkább kíváncsian, mint gyanakvással. – Netán… adásba?
– Úgy ám! – felelt a fiú, s ha lehet, még szélesebbre húzta orcáján azt a kérkedő mosolyt. – Trubadúr volnék, tisztelettel. Önkéntesen.
Erre már a pápaszemesnek is akadt mondandója.
– Hát azt meg hogy? Iszen nem tudod, mi lesz azzal, aki nem tötszik a királynak? Fejét veszi! Ottan helyben e! Még adásba!
– Álló hónapja mindenkijét! – vette vissza a szót a duzzadt lábú. – Azóta nem volt olyan, akinek hagyta volna, hogy végigénekelje a nótáját. De ha hagyta is, akkor se volt még szabad az út a trubadúrnak, pedig már aszitte mindenki, mink is!
– De olyan is volt, hogy egy sort énekelt csak el az embör, már vitték is lecsapatni a fejét e
– kontrázott a pápaszemes ingerülten. – A zenét se volt még idejök leállítani, már ott gurult, mint valami ócska hajas babájé! Aszt ki mondja meg ma, hogy hívták? Senki e! Egy semmirekellő nímand!
– Tudom én, asszonyok – így a trubadúr. – Csak hogy én rájöttem a titokra. Azok, akik a hangjukat vitték, de a fejüket hagyták ott a királynál, mind a tehetségükkel akartak kitűnni. Én azonban a szívemmel éneklek.
Vagy professzionális szinten ismerte a helyrajzot a trubadúr, vagy a sors valóban képes ilyen spontánul adekvát körítést rittyenteni, ha helyzet van, de tény, ahogy ezt kimondta, a vonatsínek mellől elfogytak az árnyékot vető hegyoldalak, s egyszerre világosság töltötte meg az utaskabint.
A nők tátva hagyták a szájukat. A két idősebb egész izgalomba került, a pápaszemes idegesen tekingetett hol a fiúra, hol a nővérére, amaz meg a száját kezdte nyaldosni, mint mindig, amikor lehetőség lát valamiben.
– Aszt fiatalember – hozakodott elő utóbbi. – Ez a leányom, lássa – azzal a fiatal kis copfos felé bökött a fejével –, ha sétálgatni volna kedvük, érti…
– Jó van, nem kell má… – így a leány, ki első ízben szólalt meg, jelezvén ezzel, majd ő tudja azt, mi a teendő, ha olyanja van férfiember közelében.
A fiú ez eddig nem igen érzett ingerenciát a leányra, szerény domborulatait sem vette még szemügyre, ami okkal furcsállhat az olvasó. Pedig alighanem csak az időbeosztásról lehetett itt szó, amellyel jóval tudatosabban bánt, mint kortársai. A napraforgók, például. Tudta jól, hogy útja első harmadára esnek mindazok a tájjellegű élmények, amelyeken megéri majd elmélázni, később már sűrűsödnek a zárt hegyoldalak, meg a felégetett mezők után maradt, tulajdonképpeni esztétikai élmény nélküli szürkésbarna síkságok. Az utastársak tüzetesebb szemrevételézést majd az út e második szakaszára tervezte, hiszen a leány még akkor is ugyanott fog ülni, s jó esetben még nem kezd el árasztani magából olyasfajta savanyú szagot, amely pedig könnyen megjelenik az ilyen zárt terekben, ha többen kénytelenek hosszabb ideig összezsúfolódni. Most viszont, hogy a felajánlás elhangzott, mindjárt más volt az ágenda. De nem véletlenül hívták ám őt se nőrokonai Eszes Tamásnak, hanem – egyebek között – mert rendkívül hirtelen is képes volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Azzal a leányt annak rendje és módja szerint előre vitte a mosdóhoz, amelyet azonban zárva találtak. Sebaj, így a trubadúr, rögvest azt javasolta a leánynak, kezdjenek neki, ha csak ímmel-ámmal is, még idekint a pettingnek, annyival is előbbre vannak, mire felszabadul a klotyó. Így közelebbről vizsgálva meg a fruskát, rögtön feltűnt neki, hogy a kabinban mégsem a nap ízléstelen árnyjátéka húzott halovány csíkot a leány széles orra alá, hanem igenis némi bajuszka szürkéllett a kirepedezett ajkak felett. A trubadúrnak se kellett több, úgy megragadta a csontos testet, hogy az majd összeroppant a markában. Pedig nem volt egy echte munkás keze, a disznóölő kés markolata tenyerét évek óta nem horzsolta. Meg más munka se nagyon, mióta csak a pengetésnek, meg az éneklésnek szentelte mindennapjait. A leány még fel is horkantott, mintha egy rossz álom közben, ahogy a fiú rántott rajta egyet. Még percekig gyömöszölte a vékonka testet, amaz meg vidáman kocogtatta csálé fogait, mert nem is hitte volna még az imént, hogy ez a mamlasz ilyesféle vadságra is kapható.
Idővel aztán kinyílt a WC ajtaja, még gombolkozott a kalauz, ahogy odabiccentett a pár felé, most már bemehetnek. Hiába nem volt egyikük sem vastag csontú, így is alig tudtak bepréselődni a kis helyiségbe. A fiú nagy nehézségek árán magukra zárta az ajtót, majd kinyitotta bukóra az ablakot, mert ilyen jólnevelt fiatalember volt ő. Nem véletlenül hívták úgy tanárai, hogy Jólnevelt Tamás.
Eztán a vonat már igen sebesen beért a megyeszékhelyre. A felek hirtelen búcsúztak, noha a duzzadt lábú anya még szerette volna meghívatni magukat a fiúval egy keserűlikőrre az utasellátóban. A trubadúr azonban egyre eltökéltebb tekintettel menetelt a sokaságban, át a várótermen, ki a nagykapun, rá a tavaszi napsugarak szárította földes útra, amely majdhogynem egyenesen a királyi udvarhoz vezetett. Az út nem volt rövid, de nem véletlen hívták őt barátai Gyalogló Thoma’-nak. A fellépők részére szolgáló hátsó bejáratnál várakozott, hogy amikor pontban hat órakor a templomtorony ablakából kihajol Olga, a mindenes öregasszony, s minden erejét összeszedve elkezdi pörgetni feje felett a kereplőt, ezzel váltva ki a harangozást, minek után a kongatás lehetetlenné vált, amióta ellopták harangnyelvet, na szóval ahogy ez a kerregő hang körbeszalad a várfalak mentén, s kinyílik az ajtó, elindulhasson a király elé. Egy szűk folyósóra vezették, amelynek padlója lebontott közkórházak töredezett kockaköveivel volt kirakva, a meszeletlen falon ötméterenként hol a király zsírkrétával készített arcképe (a megyeszékhelyi árvaház bentlakóinak ajándéka), hol egy lapos képernyő lógott, utóbbin így már előre láthatta a színpadot, ahová igyekezett. A második kanyar után egy operatőr és egy mögötte ugrabugráló világosító csatlakozott hozzá. Ettől fogva már önmagát is felfedezhette a képernyőkön, s mint a kisgyerek, aki az üzlet kirakatában látja viszont magát a tévében, néha fel-fel emelte karját, hogy félmásodpercnyi csúszással inverz önmaga integessen vissza. Már rávetült a várudvarról beszűrődő fény az utolsó check pointra, ahol egy királyi címerrel díszített fakópiros fürdőruhát viselő hostesslány várta. A lány zsírpapírt és tintapárnát helyezett az asztalra, azok segítségével levette a trubadúr ujjlenyomatát. Eztán szakszerűen, ráhelyezve a mintát a nyilvántartásukban szereplő papírlapra, a kettőt együtt a fény felé tartva összehasonlította azokat, majd a kamerának jól láthatóan bólintással igazolta az egyezőséget. Az énekes kilépett a színre. A király elé vonult, s meghajolt. Az intett, hogy kezdheti. A fiú méltóságteljesen lehunyta a szemét, orrán mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, s belekezdett a Minden tájak legszebbike kezdetű ódába. Az első sor után a király intett a fogdmegeknek, azok szempillantás alatt a kivégző padhoz cibálták, kirúgták a lábát, hogy térdre rogyjon, fejét leszorították, a csuklyás hóhér pedig egyetlen határozott sújtással lecsapta a fejét. Az otthonokban unottan mormoltak a képernyők, csak a duzzadt lábú nő ütötte-rúgta a leányát, amiért az a vonaton a szeme láttára kikezdett egy semmirekellő nímanddal.
