Sokan sokat fanyalogtak már az idei POSZT miatt. Nem hallottam meg őket. Ahogy zárva a fülem a Vidnyánszky-Alföldi vitára, Kerényi buzizására, az L.Simon-félék ügyeire és úgy általában a kultúrpolitika sötét bugyraira. Nem akarok tudni róla. Nem akarom, hogy ha – sajnos csak – nagy ritkán eljutok színházba, akkor érdekeljen, egyáltalán tudjak róla, melyik rendezőnek/színésznek/súgónak/díszlettervezőnek/színházigazgatónak merre húz a szíve.
A darabért megyek. Csak és kizárólag az érdekel, hogy aznap, amikor én is ott ülök a nézőtéren, működött-e a darab. Ez múlik rajtam, az aznapi szereposztáson, a darabon, a rendezőn. A Hold állásán, az időjáráson, a mágneses erővonalakon. Lehet az eredmény katarzis, lehet csak jóleső szórakozás és lehet csalódás. De csak ketten számítunk: én és a színház.
Jó kis struccpolitika, nem? Az élet olyan kevés területén engedheti meg ezt az ember magának.
Aztán azt kell látnom, hogy mégsem engedhetem meg magamnak. A struccpolitikát. Azt, hogy június első hetét a színház örömének szenteljem. Hogy ne kelljen gondolkodni, mit csinálunk munka után: mi mást, megyünk a POSZT-ra. És nem csak anyagilag lettek korlátjai a történetnek: emberek, nincs hova menni. Mi történt? Hol van A POSZT?!
Egy üres város van. A város, aminek hossza kábé 120 méter. A Széchenyi-tér és a Pécsi Nemzeti Színház között húzódó sétálóutca-szakasz. Mi történt, Pécs? Hol a nyáreleji mediterrán város? Szeretném hinni, hogy a hideg miatt van. Szeretném hinni, hogy az árvíz miatt van. Szeretném hinni, hogy a gazdasági válság miatt van. Szeretném hinni, mert mindez túlélhető. Lehet még jobb jövőre.
De nem szeretném hinni, hogy nem sikk már POSZT-ra járni. Nem szeretném hinni, hogy ez is, teljesen és végzetesen átpolitizálódott. Mert akkor itt a vége.
Most sem érdekel, igaz-e amiért ez így van. Nem érdekel, hogy igaz-e, hogy a kiegyensúlyozottság versenyprogramja az idei, nem érdekel, hogy ki mit gondol/tud a másikról. Nem érdekel, hogy belemagyarázás-e mindez, csúnya politikai játszma-e, ami mindennapjainkat az élet minden területén kitölti. Csak az érdekel, hogy nincsenek emberek az utcán. Csak az érdekel, hogy nincs miért az embereknek az utcán lenni: nincsenek könyves standok (van könyvudvar, de azt inkább hagyjuk), nincs utcai program, olyan jövős-menős, amibe véletlenül is belebotlasz. Egy felújított, szép, ámde meztelen és üres város van. Mi történik itt, emberek?
Az legyen az én személyes szerencsétlenségem, hogy egy pécsi darabra sikerült jegyet szereznem. Az legyen az én szerencsém, hogy jól álltak a csillagok, és én és a darab egymásra találtunk. Na, azért nem a katarzisban, inkább némi sírva vigadásban.
Méhes László és Horgas Ádám rendezése a darab, a színészek közül Köles Ferenc (a giccs és a túljátszás határát folyamatosan súroló, de azt át nem lépő) és Széll Horváth Lajos (sokszereplős) jelenlétét emelném ki, Hajduk Károly (Picasso) lassan melegedett bele, az utolsó egyharmadra talán tényleg ott volt ő is. A darab maga inkább burleszk-jelenetek egymás utánisága, mint egy történetfolyam. Ez a burleszk-vonal egészen jól passzol az általa ábrázolt abszurditáshoz. Vannak gyenge és végtelennek tűnő jelenetek (pl: második felvonás sanzon estje), amikért kár, aztán vannak igazán erős pillanatok (a háborús jelenetek, de különösen a náci házkutatás, a Doloressel való újratalálkozás), amikért megérte. A soknyelvű, de minden nyelven érthető szavakra épülő szöveg, a táncjelentek, az ügyes kellékhasználat (hogy került a fejükre a sisak, kezükbe a puska?) nekem hoztak olyan jelentéstöbbletet, amiért nem zavart az abszurdba hajlásuk. Két óra, két felvonás, egy kellemes este. Na, ez az, ami érdekel.
