Mi a demokrácia? Demokrácia-e messziről illatozó mosószerrel felmosni a lépcsőházat lakógyűlés előtt, meg frissen sült pogácsával megvásárolni a lakók jóindulatát? Érettek-e a demokráciára azok, akik ilyen könnyen megvesztegethetők?
1989. májusában Gyalog György (Gyégyé) és neje (Gyégyégyé) lakást cserélnek: életük üzletét kötik meg, hiszen egy külvárosi panelt cserélnek el egy belvárosi, nagyobb téglalakásra. Különbözet ráfizetése nélkül. Jó üzlet. Épp az utolsó pillanatban, hiszen a Nagy Változás után ugyanennek a polgári lakásnak a tulajdonosaivá lesznek. Mondhatni meggazdagodnak. Mondhatni, de nem így van.
Gyégyé és Gyégyégyé azt az átlag értelmiségi életet élik, amit a szocializmus végjátékában ki lehetett alakítani: biztos állás, biztos megélhetés, vannak tervek – talán egyszer majd egy könyv megírása – de semmi nem siettet senkit. Kényelmes tempó. A Nagy Változás ebben az állapotban éri hőseinket. Hőseinket, akik ugyanebben a ráérős szemlélődésben élik mag a rendszerváltás mindennapjait, ahogyan addig is, valahogyan sodródva hagyva magukat az eseményektől: ha úgy hozza a sors, hogy Gyégyét leminősítik szociológusból kérdezőbiztossá, akkor ezt veszik tudomásul. Egy pillanatig nem hiányzik belőlük a körülöttük lévő dolgok elemzésének igénye, de valahogyan a változtatni akarás ereje nincs meg bennük.
Szegény Gyégyé egyszerre a kor értelmiségének arca, aki várja és örül ugyan a változásnak, de meg is szenvedi azokat. Ugyanakkor egyszerre a lúzer, aki képtelen felvenni a tempót, és alkalmazkodni az új körülményekhez. Inkább beköltözik egy odúba, amit a bank kínál, minthogy maga próbálja meg eladni a piacon a lakást, amit képtelen fenntartani. Közel ötven éves, amikor a változás eléri Gyégyét. Alkalmas-e ebben a korban gyorsan változni, hozzáedződni az új körülményekhez az, aki addig sem alakítója, inkább eltűrője volt sorsának? Gyégyé nem tud alkalmazkodni. Ebből általánosítani balgaság lenne. De éppoly balgaság lenne megvetni is ezért. Ez a történet Gyégyéről szól, aki nem tud kibújni a bőréből, és nem a magyar értelmiségről általában.
Félreértés ne essék, nem az amerikás magyar a pozitív hőse a rendszerváltásnak, sem nem a szakmájához nem értő, ámde politikusnak annál jobban beváló fogorvos, sem nem a néni, aki beáll bértüntetőnek, és ebből aztán marhahúsra is futja. [Apropó, hogy történhetett az, hogy a kilencvenes évek zűrzavarában csupa olyan (vagy legalábbis többségében olyan) ember lett politikussá ebben az új demokráciában, akik aztán évtizedekre lerombolták a politikusok hitelét? Rosszabb esetben még ma is ők „a” politikusok. A bizalmi válság pedig, ami körülveszi a politikát, szép lassan tönkreteszi az országot.]
Mintha nem lenne pozitív hőse a történetnek.
A könyv regény, úgyhogy „Happy End” van a végén. Amennyiben az, hogy fizikailag nem omlik rá a családra a ház, amiben élt, „Happy End”-nek tekinthető.
Nyerges András tizedik, jubileumi könyve minimum elgondolkodtató, fájó látlelete a rendszerváltásnak. Itt-ott kicsit modoros, kicsit túlírt, de olyan módon újszerű a látásmód – egy társasház élete köré fűzni a mesét -, hogy ettől könnyen eltekinthetünk. A fejezetek közé ékelt újsághírek, idézetek csak arra jók, hogy éreztessék az idő múlását, érdemben nem tesznek hozzá a történethez, még akkor sem, ha önmagukban is szórakoztatók, érdekesek, megdöbbentők.
