Most olvastam a hírt, hogy Kun Árpád könyve, a Boldog észak lehet az egyik esélyese a 2013 legjobb könyve cím elnyerésének. Ezek után engem sokan meg fognak kövezni, mert biz’ én húzogatom a számat. Két napja fejeztem be az olvasását, nem volt rossz, de hogy a legjobb legyen, az meglep. A szövegben levő stílusbeli kisiklások, a tartalmi egyenetlenség tőlem eltávolították a szöveget, mind formájában, mind tartalmában.
A történet egy benini fiúról szól, aki a vudu világából cseppen bele az észak-európai távolságtartó hétköznapokba, miközben próbál egy maga számára élhető életet teremteni. A lappangó optimizmus, a boldogságra való hajlam, ami áthatja a könyvet, valóban kiemeli a tipikus magyar szerzős borongós világból a történetet, és ez jólesik minden olvasónak. Az a szürreális világ, amit az afrikai vudu von a főszereplő köré – láthatóan egy bensőségesen ismert, mindennapokban használt világ ez –, végig körbelengi az Európában helyét kereső fekete-sárga fiút, aki – bár a történet szerint beilleszkedik a norvég hétköznapokba – éppen e köré fonódott varázslat miatt mégis kívülálló marad. Nem tudom eldönteni, hogy tudatos-e ez a szerző részéről: Aimé varázslatos Afrikája, a baobabfáról szóló mese, a betonból kidudorodó atyai bukósisak, a sivatag homokjából eltűnt anyai test (majd a titoknak a meséből fájó kegyetlenséggel kiragadó megfejtése) stílusában egészen más történet (mese), mint a norvég szociális otthonból felénk áradó áporodott testszag, az elmúló testek kipárolgása, a demencia csúfossága.
Aránytalanul hosszú és részletes a norvég szociális szférában élő öregek leírása, különösen, hogy ezek a részek nem igazán életutak bemutatásra fókuszálnak, nem a homo sapiens létből az ösztönlény szintjére hanyatló keserű folyamatokat, kényszerűségeket mutatják be, hanem elvesznek a naturalista vizelet és székletszagban, a pelenkák dagadó világában. Az író érezhetően ott érzi jól magát, abban a világban, ahol ő maga is éli mindennapjait – mint ahogy ez a kissé hosszúra sikeredett utószóból kiderül -, és aránytalanná teszi a szöveget a számára ismerős mindennapok leírása.
A történet utószóval ér véget, ami a szöveget körüllengő mesét teljesen összetöri. Eddig az író igyekszik a varázslatot belecsempészni (felfedezni) a hideg északi mindennapokba(n) is – lásd a Bolond-vízesés mögött rejtőző birkatetemeket, a tapétáról leugró lazac megmentését – , de ez a hosszúra sikeredett magyarázkodás összetöri a varázst. Nem rossz azt tudni, hogy Aimé élő figura, és hogy valóban nyelvzseni, és hogy valóban bejárta az előtte olvasható utat, de nem lett volna szükséges a levelezésük – pláne kétnyelvű – közzététele, az utószó ilyen hosszúra nyújtása.
Az is nagyon érdekes, hogy bár a könyv Aiméről szól, mesterien keveset tudunk meg róla, de az őt körülvevő valóságnak is csak kis szeletét ismerhetjük meg. A történet végül happy enddel végződik Aimé megtalálja a szerelmet, sőt leendő gyermekében valamilyen jövőképe is mintha kezdene körvonalazódni az addig az ’itt és most’-ban élő, a körülményeket dacoskodás nélkül elfogadó, éppen emiatt valami egyszerű boldogságban, de (testi és lelki értelemben egyaránt) szerelem nélkül élő, sokféle identitású férfinak.
A könyvet úgy tettem le, mint a kisgyerek, akit lego-vár építéséből hívnak vacsorázni. Nem esett jól, hogy vége van, de aztán könnyen ottfelejtem a fotel mellett porosodni.
